Egy 10 éves kisfiú esete a kirándulással!
Lassan rutin írások lesznek azok, amelyek a magyarországi szegénységről szólnak. Amikor az ember közelebb kerül a témához, akkor válik mélyen megrázóvá. Hitből és lelkünk megnyugtatásából, barátaimmal úgy döntöttünk, hogy így karácsony előtt vendégül látunk két napra 15 mélyszegénységben élő gyereket.

Megszerveztük a programjukat, amelynek része volt a Pesti Színház Dzsungel könyve előadása is. Csodálatos volt az a támogató együttműködés, amit a színház szervezőitől kaptunk, ami a gyerekek számára abban csúcsosodott ki, hogy találkoztak Dés Lászlóval a darab zeneszerzőjével valamint a szereplőkkel, köztük Hegedűs D. Gézával.

A színházi program másnapján elvittük a gyerekeket a Duna-kanyarba.

Az esemény könnyen egy szokványos, magyar, jómódú-szegény találkozóvá válhatott volna, ahol a gyerekek fegyelmezett viselkedését jutalmazta volna a mi emberséges magatartásunk, ha nem lépett volna be az a fránya pillanat, amikor indulás előtt az egyik gyerek szólt, hogy le van szakadva a cipőtalpa.

Az egész olyan szürreális volt számunkra, hiszen az ilyen esetek nem voltak ismeretlenek, velünk is megtörténtek az 50-es 60-es években, de amikor a második gyerek is aki egy kilenc éves kislány, szólt, hogy a talpa le van szakadva, bemerevedtünk. Normális módban élünk, a tapasztalatunk a környezetünkből nem erről a szintről van, de az emlékeinkben ott van. Nem akarom a szót feleslegesen szaporítani, de a gyerekek Visegrádot és a bazilikát Esztergomban, leszakadt klaffogó cipőtalppal járták be.

Mikor este hazaértünk, nekiláttunk talpat ragasztani, - tudom sokkal egyszerűbb lett volna cipőt venni-, ami nem tette volna tönkre a pénztárcánkat, de a gyerek életviszonyaiba nem illett volna és leginkább nem tudott volna mit kezdeni a helyzettel a többi gyerek.

A cipőt kézbe véve derült ki számunkra, hogy a gyerekek nem a kínai piacról, de nem is a turkálóból vannak öltöztetve, hanem a segélycsomagok rájuk illeszthető darabjaiból. A történethez tartozik, hogy a vendégeink az Igazgyöngy Alapítvány Biharkeresztes, ösztöndíjas tanulói voltak akik tanulmányi eredményeik alapján havi tízezer Ft ösztöndíjat kapnak, amit csak élelmiszerre költhet a család. Ez egyben azt is jelenti, hogy részt vállalnak a „munkájukkal” a család fenntartásában. Írhatnék arról, hogy mennyire meggyötörtek ezek a gyerekek, könnyeket csalhatnák a szemekbe, de ez nem lenne igaz, hiszen ők felhőtlen szabadsággal játszanak, nevetnek, a cipőtalp leszakadás naponta természetes.

Nekünk a más világban élőknek sokkoló ez az értelmetlen gyerekszegénység, de azon belül is az a politikusi nemtörödömség ami ezt a témát körül lengi.

Biharkeresztes és Debrecen között 50 kilométer a távolság, az egyikben nincs pénz gyógyszerre, cipőre, a másikban pedig 30 000 000 Ft költenek a focipálya füvének világítására.

Dermesztő kutyavilág kezd kialakulni!