A buszmegállóban állva örömmel láttam, hogy hatnál is több ember várja a helyi járatot.
Ahogy azt a törvény is előírja, senki nem dohányzott a megállóban. Mellette igen, el is dobták a csikket, ahogy azt illik, mert ugye a dohányzási tilalom bevezetésével eltűntek a csikktartók is a megállókból.
A 210 forintos menetjegyem kifizetése után leültem, a jármű percre pontosan indult.
Az első métereken túlverekedte magát a Baross Gábor utca szerény völgyein, aztán elindultunk a rendőrség felé. A buszvégállomást megkerülve kijutottunk a Terézia utcára, ahol kényelmesen tudtunk haladni a kórház felé.
Az izgalmak csak ezután jöttek
A Babits Mihály utcán keresztül megérkeztünk az Aranyhegyre. Az Irinyi utcára kissé nehézkes módon sikerült bekanyarodni, mivel az út egyik oldalán parkoló autók sorakoztak, az Irinyi utcából pedig egy személyautó próbált kikanyarodni. A személyautó vezetője elég szemfüles volt, még épp időben kezdett tolatni, hogy elkerülje az ütközést. Ha nem hátrált volna, akkor buszunk valószínűleg neki is ment volna. Az Imaház utcába egy izgalmas „S-kanyarral” jutottunk el, de a ritkán buszozó városlakó szemével ez sem volt túl egyszerű. Az autóbusz eleje körülbelül húsz centiméterrel ment el a sarki ház fala mellett, ha lett volna ott valaki, akkor valószínűleg nem tudtunk volna befordulni addig, amíg el nem megy.
Kifordult a busz a Bajcsy-Zsilinszky utcára, ahol az én utam véget ért, de a járat még ment tovább.
Az egész úton három helyen álltunk meg és talán, ha ez a busz az Aranyhegyet és az Imaház utcát kihagyva a Petőfi utcából a Bánomi áttörés felé ment volna tovább, akkor ugyanennyi utast, kevesebb idő alatt tudott volna eljuttatni a céljához. Volna még idő és üzemanyag a keretből lekanyarodni akár Szentgyörgymezőre is, az ott lakók is valamivel egyszerűbben jutnának be a városba.
Horváth Norbert
