Esik az eső. Kicsit késett a busz, felszállok. Nincs ülőhely, hát nekitámaszkodom a zárt ajtónak. Elindulunk, bámulok ki az ablakon. Szól a zene a fülemben. Piros lámpa. Olvasgatom a hirdetéseket: 19 forint a zsemle, koncertezik a Roy és Ádám és Magyarország miniszterelnöke Orbán Viktor.
Sárga, zöld. A busz tovább zötyög, én pedig gondolkodni kezdek: vajon mi ez a furcsa érzés, amit a plakátok sokasága kelt? Tudom, hogy nem vagyok hülye, köszönöm Media Markt. Vagy mégis? Még senki nem kérdőjelezte meg, hát úgy van, nyilván. Ha ennyi ember elé kitesznek valamit, hát csak igazat mond, nem? Meg amúgy is bizonyára önzetlenül segíteni próbálnak. Nem befolyásolni. Hiszen semmi újat nem is mond, hát hogyan befolyásolna?! Egyébként is, én informálódom. És az információ hatalom. Én tehát, aki információval rendelkezem, biztonságban vagyok mindenkivel szemben. De várjunk csak, ott van egy név a cikk alján... Egy szerzőé. Egy emberé- Egy hatalommal, információval rendelkező emberé. De hát nekem van hatalmam, neki nem lehet. Vagy lehet, hogy ő a véleményét írja le tényszerű pontossággal, vagy épp egy olyan tézist közöl ami kitörölhetetlenül ég az agyamba, én pedig vakon készpénznek veszem?
Valaki meglök. A felszálló egy ülőhelyre vadászó üzletasszony. Észreveszem, igyekszem erősebben kapaszkodni. Mi is volt az az előbb? Min gondolkodtam? Elveszett. Rémlik, hogy valami egészen új dolog volt, valami felszabadító, valami kritikus. Feltettem egy kérdést. Egy kérdést ami egészen új alapokra helyezte a külvilág üzenetét. Eszembe jutnak a cikkek, amiket olvasok, hirtelen eszembe jut az egész. A szónokok beszédei, a róluk készített cikkek, a történelem órák vitatott tételmondatai... Illetve amiket vitatni kellett volna...
Körbenézek és eszembe jut: vajon ti is kérdeztek? Megkérdőjeleztek? Vagy elég, ha csak sokan elhiszik: az ég zöld? Elég, ha a tömeg kialakított arculata olyan tulajdonságokkal van felvértezve, amikkel én magam is szeretnék rendelkezni? Ha jobban belegondolok, én mindig is olyan embernek szerettem volna tűnni, aki úgy gondolja: az ég zöld. Hát én is úgy hiszem. Milyen jó érzés csatlakozni a többiekhez. Én is közéjük tartozom. És nem fázom a tömegtől távol, magányosan. A viharban végre menedéket nyújt a tömeg, aki ha fúj a szél, megvéd. Erősnek érzem magam. Jól esik. Magabiztossá tesz, végre én is olyan ember vagyok, aki megértette: az ég zöld.
Megérkeztem. Leszállok. Már nem esik. Süt a nap. Száradnak a plakátok gyűrött, némelyik félig letépett papírjai. De akár eshetne is, nem lényeges mert én már tudom: az ég zöld. Úgyhogy nem eshet bajom. Engem, nem érhet a szél, nem kell magányosan ellenállnom. Mert az Ég Zöld.
Csontos Bence
