Merész vállalkozás egy félkatonai szervezetnek divatos ruhákban járni.

A divattal semmi baj, de a szabás nem mindenkinek áll jól. A konfekció méret, mint jelenség, nem hiába lett kitalálva. Jóllehet egységes, de mindenki érti, hogy hány centi merre.

A bűn megelőzése korábban fizikai jelenség volt. Elképzelem, ahogy Lakatos törzsőrmester odamegy Jani bához, s baráti hangnemben megkéri, hogy ugyan ne csépelje annyira azt a szegény Tónit, mert a végén még az őrizetben fogja az éjszakát tölteni. Aztán megint csak rend védelmis történelmi pillanat lehetett, amikor Bözsi néni előre vizionálta az Urának otthon, hogy levágja a fütyülőjét, hogy ha még egyszer olyan cifrás tekintettel néz a Terire a szomszédban. Ezek a pillanatok nem ám a népi hagyományból jöttek, hanem bizony komoly szociológiai jelenségek karikatúrái, miképp a rend őre felvilágosította a társadalom lakóit, hogy bizony vannak dolgok, amelyeknek imígyen, vagy amúgy, de lesznek következményei.

Azt még tudományosan kell majd megmagyarázni, hogy a bűn megelőzése, miképpen vált bűnmegelőzéssé, igen konkrét kommunikációvá, mindenesetre a rendőr ma már nem csak kullog a bűn után, de bizony igen akadémikusan próbálja meg is előzni. A módszer némiképp még kísérleti stádiumban áll, de azért haladgat, egészen polgári módon kezdi felvenni a formáját.

A magyar rendvédelem nem szűkölködik a kritikákban. Hol a bűn sokasága, hol pedig annak változatossága a rendőrség bűne. A rendszerváltozás óta igen művészi módon és alázatosan próbálja a rendőrség megmagyarázni annak okát, hogy a magyar nép miért olyan bűnbe eső típus. Nem mintha volna bárminemű érv arra vonatkozólag, hogy a többi kelet-közép európai nebuló nép jobb fából volna faragva, mégis a magyar valahogy mindig úgy érzi, hogy bizony a dolgoknak kell lenni valamilyen eredendő forrásnak. Márpedig, ha megtaláljuk a bűn forrását, akkor közelebb kerülünk a bűn természetéhez, imigyen pedig egyszerűbb azt megelőzni, mint állandóan annak természetét analizálni, s kudarcokkal teli hivatást szolgálni.

A magyar rendvédelem kutató természetű hivatalnokai a rendszerváltás után serényen kezdtek kiakkumulálni egy olyan igen tudományos programot, amelynek összetevői a Zwack legendájához volt hasonlatos: senki nem tudta felfedni titkos, ámde mégis hasznosnak tűnő hatását. A gyerekek lettek a rendőrség új barátai, játszótársak, kísérleti alanyok, akik felvisítanak, ha fáj, vagy elmosolyodnak, ha jól esik nekik a bűnmegelőzés momentuma. Aztán a rendvédelem azt is felismerte, hogy a gyerekek, mint a társadalom legalsó, még formálható anyaga, visszacsatol, sőt, elárulja magát. Imígyen igen hasznos információkra lehet lelni az iskola falai között, amely pedagógiai fűszerezésű elvek mögé bújva igen hasznos a látencia csökkentésében, az áldozattá válás folyamatának megértésében. A gyermek jóllehet nincs bizalommal a rend őre felé, de tekintete sok mindent elárul, kérdése sokszor választ jelent. A rendőrség szemlélete megváltozni látszik. A rendőr általában parancsszóra hajtja végre feladatát, szellemisége összeolvad a jogi szabályozókkal, gondolatai hanyag eleganciával követik a felettese elvárásait.

A rendőr ez idáig azért ment az iskolába, mert a bűn – az ő elmélete szerint – ott fogan meg, a gyermek jövendőbeli potenciális elkövető és áldozat egyben. A rendőr felfogása szerint a bűn megelőzése hatékonyabb, hogy ha előrevetíti a büntetőjog széles spektrumát. Úgy tűnik, hogy az elrettentés eszközeinek hatékonyatlansága megkérdőjeleződött, így most új módon közelíti meg az iskola kapuit, méghozzá az élménypedagógia tudományával. Az élmény és a pedagógia, mint két szó erőszakos szimbiózisa régi történetre tekint vissza: a pedagógusok Mekkája, a kihalás elleni szer, a nevelésbe belefulladt tanár mentőöve. A rendőr ez idáig csupán a büntetés oldaláról nézett rá a gyermekre, megsimogatta fejét, belenézett annak tágra nyílt szemébe, majd megdorgálta, hogy bizony nem szabad ám ütni-, verni-kalapálni a másikat, mert az bizony fáj.

A rendőr fejlődő képes, alkalmazkodik, felismer. Így eljutott odáig, hogy bizony az iskola összefügg a pedagógiával, a pedagógia a neveléssel, az pedig általában az élménnyel, ezért most úgy döntött, hogy bizony kipróbálja magát ebben a világban is. Félredobja rendőri egyenruháját, bevonul a könyvtárba, magába szívja a dohos könyvek levegőjét, majd újult, immár civil külsővel nekivág az ismeretlennek és elmegy élményt nevelni, vagy élménnyel valamit művelni, mindenesetre jobbá tenni a világot. Természetesen mindezt a munkaterv alapján lehetősg szerint pár hónap alatt, mert a rendőrnek az élmények mellett számos tennivalója akad.

A rendőr, mint mondtuk mindig parancsszóra reagál, a gondolkodás művészete nincs benne a munkaköri leírásába. Nemes célok vezérlik, főleg ha a jövő nemzedékről van szó. A rendőr nem foglalkozik az anomáliákkal, nem kérdőjelezi meg saját helyzetét, azt a kettősséget, amelyet elvárnak tőle: rendőrnek és pedagógusnak lenni egyszerre. Vakon bízik ösztöneiben, s hisz abban, hogy a rendőrként is képes valami jó cselekedetre.
A rendőr érdekes struktúrával bír. Bizonyos kérdésekben szigorúan tartja magát az etiketthez, míg más helyzetekben érzékenyen reagál, szinte görcsösen próbál megfelelni a társadalom elvárásainak. Vagy talán saját kudarcait próbálja kompenzálni? Mindenesetre érdemes volna tisztázni a szerepét, amelyet tőle megszoktak a fásult állampolgárok. Az iskola új harcszíntér, amelyben nem illik kísérletezni. A kémiai vegyület, amely a bűnmegelőzés képletét takarja, lobbanékony, hatása kiszámíthatatlan.

A tudomány jelenlegi állása szerint a rendőr, mint jogalkalmazó eljár, ha két szemével lát valamit. Aztán meg most csukja be mégis, hogy ha élményt akar a pedagógiával elérni. Mindenesetre a káposzta az meg fog maradni, a kecskét meg majd megneveljük.

Néger János