Ugye, megvan a kép? Az a fölényes önbizalomból és határtalan büntetlenségtudatból fakadó röhögés, mely olyannyira jellemző Urainkra.
Már annyira beleégett a retinánkba, hogy fel sem tűnik. Megszoktuk. Beletörődtünk. Életünk részévé vált.
Kiröhögnek minket. Tele szájjal. Szinte fröccsen a nyáluk...
Bele a kamerába.
Bele az arcunkba…
Nap mint nap tudatják velünk, hol helyezkednek el hozzánk képest s egyértelműen értésünkre adják, hogy nekünk mi a helyünk nemzettestünk legújabb kori hierarchiájában.
Nap mint nap gátlástalanul és féktelenül éreztetik velünk, mi a dolgok rendje errefelé. Még mielőtt eretnek gondolatok sarjadnának agyunkban felsőbbrendűségüket illetően.
Nap mint nap megaláznak minket.
Élvezettel. Kéjesen.
Videójátékok egyik cheat-je, a „God-mode”. Az „Isten-mód”. Amikor -a nevéből is kikövetkeztethető- sebezhetetlenek vagyunk, elérhetetlenek és mindenhatóak. Sérthetetlenek. Istenek.
Ők is Istenek. Úgy alakították a játékszabályokat, hogy azok lehessenek. A politikából vallást csináltak, önmagukból pedig felettünk álló lényeket. Mi pedig bárgyún asszisztálunk ehhez. A törvények értük születnek. Nem a köz javát szolgálják, hanem az ő mérhetetlen hatalomvágyukat és kapzsiságukat.
A nyerítésre visszatérve. A legtenyérbemászóbban (nem lesz nagy meglepi) Rogán műveli. Ő a Full Hardened Edition. De mindegyiküknél megfigyelhető. Lázár, L. Simon, Kovács, Kubatov, Habony, meg a többiek. Mind, egytől-egyig. Az Alfa-, Bravo-, Charlie-, Delta- és Echo-fokozatok. Szigorú hierarchia szerint. Egy L. Simon nem nyihoghat hangosabban, mint pl. Lázár. (Be is baszna!) S ja persze a főnök is. Akivel viszont KÖTELEZŐ együtt nevetni. Ha gólt lő a hazai csapat, vagy ha pl. Drezda bombázásának történetébe fűz be eklektikusan egy nem várt dakotás poént (már ezen sem lepődnénk meg) és várakozón pillant a sleppjére, a spontán reakció nem fakultatív, hanem kötelező. A falka törvényeit be kell tartani, különben könnyen kegyvesztetté válik az ember. Errefelé nem szaroznak a renitensekkel. Tudják mind.
Szóval a Vezír... Update: a „Négybetűs”. Update 2.0: a Spicli. Excusez-moi, nem mi mondjuk (eszünkbe nem jutna ilyesmi), csupán egy kedves kortárs klasszikust idéztünk. Akinél jobban éppenséggel senki nem ismeri nemzetünk mindörökké lobogó xenon-fáklyáját. Akivel Urunk három évtizede, éjjel-nappal azon gürizik, hogy népünket kiemelje a középszer posványából. S -szemlesütve bizony, el kell ismernünk- e törekvése részben sikerrel is járt. Kettőjüket illetően legalábbis mindenképpen. A három évtized egyelőre erre volt elég. De nem kell aggódnunk, mi tízmilliónyian is előbb-utóbb sorra kerülünk. Nem Bitzkrieg ez, türelem! Mészáros Lőrinc is csupán az első gázszerelő volt, aki -kísérleti nyúlként, halált megvető bátorsággal- tűrte, hogy bölcs vezérünk, a nemzet tévedhetetlen innovátora orvul letesztelje rajta a Dolgos Kisemberek unortodoxan rapid felemelésének elixírjét. S lőn! Nyugalom, majd szépen sorra kerül a többi gázszerelő is. Akinek meg netán nem ez a szakmája, az pl. cukrászdát fog nyitni Bécsben, a Mariahilfer-strassén. (Vagy mangalicatelepet. Ízlés szerint.) A neoliberális ellendrukkereknek immár szava nem lehet. Magunk közt mondva, valójában nincs is, mert -némely közelmúltbéli tüntetésük balfaszkodását (magzatpózba gömbölyödve, hüvelykujjunk révült szopogatása mellett) végigzokogva- szerencsétlenek akkora birkák, hogy nem igazán nézünk ki belőlük konstruktív ellenoldali kommunikációt.
S vajh mi van a felszín alatt? Mármint azon túl, hogy azt tesznek velünk, amihez csak kedvük van. (Amit -valljunk be- nagyjából már meg is szoktunk. Vagy a Stockholm-szindróma, vagy valami szájbakúrt, eleddig felfedezetlen, Nobel-díj gyanús genetikai defektus lehet, amit még Etelköz óta hurcolászunk kollektív tudatunk rejtett bugyraiban, de nagyjából odáig jutottunk el, hogy szerintem különösebben már azon sem vonnánk fel szemöldökünket, ha Uraink azt várnák el tőlünk, hogy naponta leszopjuk őket.)
Tehát mi mozgatja vajon az egész történetet? Nem nehéz kitalálni. Hacsak nem e pillanatban érkeztünk egy távoli univerzumból, vagy nem kizárólag az MTVA hormonokkal felduzzasztott csecsét szopva töltődünk fel az aktuális alapinformációkkal (a kettő tulajdonképpen komplementere egymásnak) elsőre rávágjuk. A PÉNZ. Pontosabban a SOK PÉNZ. (Ha nagyon hergelni akarjuk magunkat, akkor -elolvasva pl. a témába vágó http://civilhetes.net/velemeny/szamoljunk értekezést, vérszemet kapva még precízebbek leszünk és úgy fogalmazzunk: KIBASZOTTUL SOK PÉNZ.)
E pillanatban minden a helyére kerül. Már éppen kezdtük megsajnálni szerencsétlen honatyáinkat, hogy mily irdatlan összegű banki-, baráti- és családi (muhaha) hiteleket kell kigazdálkodhatatlanul zord uzsorakamatra felvenniük, hogy még mártíri életük zenitjén túllendülve is, ne egy híd alatt kelljen álomra hajtani fejüket.
Homlokunkat ráncolva már éppen kezdtünk eltűnődni azon, hogy mi a náthás, meredező lófasztól rendelkeznek terheik mellett, oly vértanúi lélekerővel, hogy a hiteltörlesztés napi terhe alatt sínylődve (nyilván csak, hogy minket ne terheljenek sanyarúságukkal) is képesek oly önfeledtnek tűnően kacarászni a kamerák tapintatlanul tolakodó kereszttüzében s oly tündérien elterelni figyelmünket sanyarúságukról és napi nélkülözésükről a félmilliós Louis Vuitton-, ill. Gucci-tatyóikkal, Audijakkal, G-Klasse Mercijeikkel, luxuskecóikkal és bejárónőikkel. S mindezt -nyilván- csupán miattunk teszik. Hogy ne aggódjunk miattuk. Hogy ne idegeskedjünk nyomasztó problémáik miatt.
Nagy levegővétel… Viktoriánus-korbéli letűnt, decens úrinők kibaszottul árnyalt visszafogottságával fogalmazzunk úgy, hogy mocskos, szarházi, patkány Uraink lopnak, mint az állat. Gyakorlatilag kilopják a szemünket is. Miközben Pokorni és L. Simon „dédszülőktől örökölt Rolex-ekkel” etet minket, naponta derül ki, hogy melyik potentátunk melyik kiskorú ivadéka gyarapodott ismét egy-egy szerény budai villácskával. (Lassan már annak lesz hírértéke, hogy melyik kormánypárti politikus csemetéje nem ingatlantulajdonosként ballag az óvodából.) S mindez -tegyük hozzá gyorsan- csupán a jéghegy csúcsa. Ami a felszín alatt van, az a mi eszünkkel felfoghatatlan. Ott már nem milliók vannak. Az már a milliárdok univerzuma. Egy másik dimenzió. Az nem a mi világunk. Az az övék…
S fájón megvilágosodott elménkben -gyarló, egyszerű, rusztikus emberek lévén- ekkor bizony hajlamosak olyan gondolatok fészket verni, hogy vajon miért nem lengeti ily csúnyán megtévedt Isteneink evilági porhüvelyét a szél az Andrássy út impozáns kandeláberein?
Hogy az eljövendő korok Istenei -ebből okulva- még véletlenül se essenek kísértésbe.
Ha már a jelenünk menthetetlen is…
Lámpa Vas
