Szépen indult a történet. Ígéretes karriernek tűnt. Fiatal volt, dinamikus, hiteles és megnyerő. Másabb, mint a hozzá képest ódivatúnak, avíttnak tűnő elődei. Az emberek pedig hittek neki...
Dinamikus, jó szónok volt. Energikusan érvelt és értette a nép nyelvét. Egyszerű, jól érthető szófordulatokkal operált. Érzelmeket és indulatokat tudott gerjeszteni. A kevésbé iskolázottak is ki tudták olvasni szavaiból a nekik tetsző mondanivalót. Ő pedig tudta, mit akarnak hallani, mert közülük került ki. Közülük való volt. Szülei egyszerű, szegény sorsú emberek voltak. A nép fia volt. Bíztak benne…
Szerette magát bölcsnek, megfontoltnak láttatni és szerette, ha ezt ki is nyilvánítják. Hiú volt, akarnok és kissé narcisztikus. Ekként gyarló is. Csupán e vonásaival tűnt köznapinak. Minden másban eltért az átlagtól. Tudatosan törekedett arra, hogy államférfiként viselkedjen. Szervezőkészsége kiváló volt és lelkesedését is könnyedén tudta hallgatóságára ragasztani. Imádták hallgatni. Éljenezték. S ő is imádta a hangszórókból visszhangzó önnön szavait…
Grandiózus elképzeléseket fogalmazott meg. Az ország gazdasági szerkezetének radikális átalakítása, óriási szociális reformok, átfogó iparosítási tervek, az export növelése s persze -kiemelt prioritással- az államadósság mielőbbi és maradéktalan visszafizetése. Az abortuszellenessége is köztudott volt. A gyermekáldást és a nagylétszámú családot fontosnak tartotta. (Ebben ő személyesen is élen járt.) Nagy, erős nemzetben gondolkodott. Történelmet akart írni. Imponáló eszmék voltak. Álmok. Magával ragadóak. Jó volt hinni bennük…
Nem volt hibátlan. Alacsony testmagassága miatt egész életében komplexusai voltak, melyeket túlzó, teátrális gesztusokkal kompenzált. Ezen erőlködő igyekezete kissé komikussá tette. Tévedhetetlennek hitte magát. Nehezen tűrte a kritikát. A kudarcok kikészítették. Nem tolerálta jól az ütéseket. Akkor őrjöngött. A családja általában nehezen tudott lépést tartani vele. Feszült volt az életük. A felszín azonban sziruposan boldognak, mintaszerűnek tűnt. A falak mögé pedig csak kevesen láttak be. Szerette önmagát. Imádta a pénzt, a kényelmet, a fényűzést. Magától és családjától nem vont meg semmit. Az embereknek sejtése nem volt arról, milyen őrületes vagyonnal rendelkezik bel- és külföldön. Nem csupán ő, családtagjai is. Az alattvalók csak a felszínt látták. A jéghegy apró csúcsát…
Volt egy hobbija. Egy igazi szerelme. Észbontó, horribilis összegeket költött rá. Mások túl sprőd és erőszakos időtöltésnek gondolták, de ő kitörő örömmel ujjongott egy szép, távoli lövés, egy telitalálat láttán. Ott érezte magát igazán elemében. Szerette magát láttatni és fotóztatni abban a férfias környezetben s szívesen invitálta oda a vele azonos nézeteket vallókat. Akiket barátjának nevezett ki. Akik barátjuknak vélték őt. Akik szívesen sütkéreztek árnyékában. Dörgölőztek hozzá. Jól felfogott érdekükben. A hozzá közel állók soha nem merték megkérdőjelezni döntéseit. Nyilván csak ilyenek válhattak hozzá közel állókká. Kicsit viszont tartottak is tőle. Kiismerhetetlen volt. Veszélyes…
Mágnesként vonzotta a haszonlesőket. Pénzsóvár opportunisták kezdtek a környezetébe férkőzni, akik megérezték a pénz szagát. Felismerték gyengéit és a maguk hasznára fordították. Az ő árnyékában sütögették a saját pecsenyéjüket. Tudták, megvédi őket. Amíg lojálisak voltak hozzá, ők is számíthattak feltétlen lojalitására. Környezete így viszont kontraszelektált lett. Szakmaiatlan, belterjes, döntésképtelen. Életképtelen. Korcs. Rossz döntéseket hoztak. Hibát hibára halmoztak...
Aztán lassan kezdett megváltozni. Egyre közhelyesebbé vált. Átlátszó, felszínes frázisokat puffogtatott. Már csak a régi kliséit tudta leporolni. Már egyre nehezebb volt nevetni suta poénjain. Már az ő nevetése is erőltetettnek, régi csibészes mosolya egyre művibbnek tűnt. Kezdett elfáradni. Erősen őszült és egyre fékezhetetlenebb indulatai gyorsan mélyülő ráncokat véstek arcára. Öregedett. Már nem csak a sleppje vette észre megkopott nimbuszát. Vészesen apadni kezdett elkötelezett híveinek tábora is. A kisiskolásokat már nyíltan felsőbb utasítással rendelték ki ünnepi szónoklataira. Már a hívei sem lengették oly lelkesen a zászlócskáikat. Egyre halkabban éljenezték. Egyre kevesebb lelkesedéssel. Egyre kevesebben…
Ellenségképeket kezdett el gyártani. Külföldről pénzelt belső bomlasztókat, és ellenérdekelt nyugati nagyhatalmakat, akik a hazájára törnek. Meg is nevezett néhány bűnbakot. Ezekre nyíltan ráuszította erőszakszervezeteit. De a létező előítéleteket is a maga hasznára fordította. Önmagát mindig is a nemzettel azonosította. Aki őt bírálta (nem sok ilyen volt), az országgal tette ugyanezt. Mindig e mögé bújt. A keleti „Nagy Testvér”-hez fűződő gazdasági- és politikai viszonya ambivalens volt. Látszólag őszintének és kiegyensúlyozottnak tűnt, de a színfalak mögötti valódi mozgatórugókat valószínűleg csak a két állam vezetője ismerte…
Rögeszméssé vált. Semmit nem bízott a véletlenre. Igyekezett túlbiztosítani magát. Markában tartotta a hivatalokat, az erőszakszervezeteket, a felügyeleti szerveket, az ügyészséget. Az oktatást, az egyházakat. Mindent és mindenkit. Senki nem dönthetett a jóváhagyása nélkül. De már nem is kellett megkérdezniük a véleményét. Már kitalálták a gondolatait. A kedvében jártak... Az állami kézben lévő média napestig azt szajkózta, amit helytartói diktáltak. A pártján belül nem volt kihívója, vagy ellenlábasa. Soha nem tűrte volna meg. Teljesen elszakadt a valóságtól. Élet és halál uraként viselkedett. Isten volt. Annak hitte magát…
Saját biztonsági szolgálata mindenkit megfigyelt, aki gyanús volt. „Listák” léteztek, melyekről ha szó esett, az emberek feszülten néztek körül. Immár többé-kevésbé kimondott elvárás volt a nemzet ellenségeinek, a „provokátoroknak” bejelentése. Ez persze mindenkit felháborított, de a méltatlankodást általában elnyomta a félelem. Még baráti társaságban, vagy családon belül sem vallották be, de mindenki rettegett attól, hogy egy olyan listára kerüljön, amely a népük vezetőjétől eltérő álláspontot képviselőket gyűjtötte össze. Őrült összegeket költött a paranoiáira. Számolatlanul szórta a pénzt a rendvédelmi szervekre…
Ekkorra már tömegeknek okozott gondot a napi megélhetés. Országrészek éheztek. Gyerekek százezrei… Évről-évre egyre láthatóbb lett a nyomor. Egyre nőtt az elégedetlenség s bár az emberek még csak suttogva mertek beszélni arról, hogy torkig vannak az egésszel de lelkük mélyén már a pokolra kívánták népük önjelölt vezérét. Egyre nehezebb volt a szőnyeg alá söpörni a problémákat s már a tétlen, távoli nyugati demokráciák is egyre szkeptikusabban szemlélték az utcákon lelkesen zászlókat lengető és éljenző tömeget. Megrendezettnek tűnt az egész. Álságosnak. Hazugnak…
Nehéz rekonstruálni, hogy az uralmát megelégelő nyugati hatalmak aknamunkája, vagy a nép nyomora volt, ami közrejátszott, de utolsó beszédét már nem tudta végigmondani. Pedig -ahogy ez lenni szokott- ez alkalommal is hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy meghallgassa őt. Most azonban valami máshogy alakult. Vagy a sokadszor hallott hagymázas, üres, semmitmondó frázisok kiváltotta ellenszenv, vagy az iránta érzett gyűlölet tört felszínre, de a mindenhol jelen lévő állambiztonsági szervektől való zsigeri félelmet ezúttal felülírta a szabadság iránti vágy. Először csak néhányan kezdtek fütyülni, aztán -az ő bátorságukból erőt merítve- egyre többen és többen csatlakoztak hozzájuk. Füttykoncert tört ki és vad, elemi erejű ordítozás. Az emberek saját merészségüktől megrészegülve torkuk szakadtából üvöltöttek. Gyűlöletük letaglózta őt. Pánikba esett. Megrémült. Mint még soha életében…
Hiába volt a hangosítás, immár szavát sem lehetett hallani. Kicsúszott a lába alól a talaj. Rekedt, egyre elhalóbb hangon, egyre szánalmasabb erőlködéssel próbálta túlharsogni az egyre dühödtebbé és elszántabbá váló tömeget. A király immár meztelen volt. Szánalmas és sebezhető. Már préda volt. Nem Isten…
Összeomlott. Az emberek szeme láttára. A kamerák kereszttüzében. A -hozzá hasonlóan- először megdöbbent, majd megrémült személyi testőrsége a bekapcsolt mikrofonnal sem törődve, a hangszórókból jól hallhatóan sürgette az elvonulást. Menekülésre szólították fel, de még mielőtt meggyőződtek volna arról, hogy megfogadta-e tanácsukat, ők már rohanni kezdtek. Futottak az életükért. Ám a Diktátor még akkor sem hitte el, hogy mindennek vége...
Még akkor sem, amikor sebtében felállított rögtönítélő bíróság a nép nevében halálra ítélte...
Még akkor sem, amikor eldördültek a lövések és felcsapott a torkolattűz...
Még akkor sem, amikor elsötétült minden…
Így ért véget a Ceaușescu-korszak Romániában, 1989-ben.
(Még mielőtt bárki is rosszra gondolna…)
Lámpa Vas
