A 60-as évek elején különleges élményben volt részem. Nagyszerű, ma is élő keresztanyám elvitt az Operába, a Varázsfuvolát megnézni. Abban az időben Komárom felöl két vonat járt Budapestre a Nyugati-pályaudvarra, Kenyérmezőn keresztül, reggel és késő délután. Mi a reggeli vonattal indultunk, félelmetes volt, ahogy a hatalmas gőzmozdony berobogott a nyergesi vasútállomásra. Megindult a „madzagvonat”, Tátot, Mogyorósbányát kihagyta, füstöt és gőzt fújva, pernyét hullajtva haladtunk Budapest felé. Az akkori szokásoknak megfelelően, a kocsiban élénk beszélgetés folyt, s közben előkerültek a kockás konyharuhák, rajtuk sonkák, szalonnák, kolbászok, savanyú uborkák és hagyma darabok. Az utasok egymást kínálgatták, vagy a csatos üvegből, vagy a zsinórral font demizsonból, hol pálinkával, hol borral. Engem ezekből az utazásokból igazán a sütemények izgattak.
Sajnos nem csak ilyen vidám „vásár” volt, hanem időnként jöttek a koldusok. Abban az időben egészen más volt a koldulás, a háború után voltunk 18 évvel, az akkor bevonultatott leventék,(a leventeszervezetek, a 12–21 év közötti, rendszerint iskolából kimaradt fiúk katonai előképzését és nemzeti szellemű nevelését szolgálták), legöregebbje is csak 39 éves volt, ott voltak kéz és láb nélkül. Máig is megborzongok, amikor hallom a csapágyakra szerelt kiskocsiszerűségek hangját valamilyen padlón. A lábatlani hadirokkantak, kezükben vasdarabot tartva tolták magukat előre. Az emberek szívesen adtak nekik ételt, nagyritkán került elő pénz, iszonyat volt az egész. Sokszor elnézem a fiatalokat, akik Horthy szobor avatáson, vagy rendezvényen vesznek részt. Vajon tisztában vannak-e azzal, hogy az a buta politika az általuk utált zsidókon kívül, még hány magyar halálát, sebesülését, fogságát, kezetlen-lábatlan nyomorék életet köszönhetik neki?
A vonat ment tovább, a kalauz nem egyedül volt a vonaton, hiszen akkor még egy rendes szerelvény a következőkből állott. Mozdony, szerkocsi, paklikocsi, (csomag, posta), első és másodosztályú kocsik. A személyzet, a mozdonyvezető, a fűtő, paklikocsiban a vonatfelelős vezetője, az adminisztrátorral, majd két kalauz.
A vonat indulása úgy történt, hogy a kalauzok jelezték, hogy befejeződött a le-és felszállás, az állomási forgalmista sípolt, majd a tárcsájával zöld jelzést adott, (természetesen a szemafor szabadra volt állítva). Ezeket a jelzéseket a vonatvezető leellenőrizte, majd jelzést adott a mozdonyvezetőnek az indulásra. Ez a folyamat zajlott mindenegyes megálláskor! Hihetetlen élvezettel követtem az eseménysort az egész adott valami bennfentességet egy kis-kamasz korban lévő fiúnak. Az egész folyamatot teljes aprólékossággal elmesélte sokszor és sokszor nagyapám gyermekkori nagy barátja, Bernáth Jani bácsi, aki a Nógrád-megyei Szügyön volt állomásfőnök. Dorog után irány a hegyek, majd az általam sosem értett talán gázlámpák meggyújtása kezdődött, s jött az alagút, ablakok felhúzva, a gőzös zaja, füstje, korma még így is bejött. Nem húzva az időt a hídon átrobogva beérünk a Nyugatiba.
Megdicsőült büszke arcok minden felé, talán olyanok, mint az első repülő utasokon lehet látni mostanság.
Irány a rokonokhoz, akik nem messze laktak a pályaudvartól a mai Andrássy úton. Este az Operában a Diótörő. Hosszan írhatnám, de az élményt elmosta az idő, majd az első BUDAPESTI alvás. Csilingeltek a fejemben a villamosok, okádta a füstöt a mozdonyom és a kis földalatti zúgó moraja, még most is benne van az agyamban. Időben kellett kelni, mert a várost, az Állatkertet, Vidámparkot meg kellett nézni, és ezen felül, várt minket a Kossuth gőzhajó, hogy vele érjük el Esztergomot.
Mikor beszálltunk a hajóra tele volt kofákkal, sok szoknyás fejkendős asszonyokkal, akik levegőt nem véve folyamatosan karattyoltak.
Fantasztikus volt a hajó, ahogy indultunk az állomásról, kéményét a hidak előtt és alatt lehajtotta és a füstöt, gőzt ugyanúgy okádta, mint az előzőnapi mozdonyunk. A gőzgépek dugattyúi ferdén álltak a hosszú hajtókarok szabadon jártak, víz alattunk, oldalt pedig a lapátkerekek dolgoztak vadul.
Más világ volt az emberek lassan fáradtak a hideg ráhúzódott a hajóra, ki-ki lehetőségéhez mérten helyet keresett, sok ember elszenderedett. Így érkeztünk sok óra múlva Esztergomba.
Belőlem idős ember lett a gőzmozdonyok csendben állnak a múzeumban vagy elnyelte őket a kohók mély gyomra, a Kossuth minden reggel látja a Lánchidat, s múzeumként várja a látogatókat. Szép világ volt, mert fiatal voltam, ennyi maradt belőle, néhány foszladozó emlék.
Ha valaki emlékszik erre az időszakra írjon róla!
