A végjátékos

Pontatlanul érzékeli a Gyurcsány-jelenséget, aki csupán a médiát folyamatosan etető, afféle Torgyán-szerű buffót lát benne, vagy éppen ellenkezőleg, amolyan Cipollát, aki taszító vonzásával hipnotizálja a jobb sorsra érdemes Mariókat. Önmagában ez így tévedés. Gyurcsány valami más is.  Jellegzetes politikusa ő a rendszerváltozás utáni idők balliberális univerzumának: sokkal inkább végjátékuk figurája, semmint bármiféle újrakezdésé.

Ki gyűlöl jobban

A fundamentumát ennek az univerzumnak az 1991-es Demokratikus Charta rakta le, s az 1994-es MSZP-SZDSZ nagykoalíció építette tovább. A szocialisták rendszerváltó imázsuk szentesítését várták tőle, az SZDSZ meg azt, hogy az MSZP fogadja el állítólagos erkölcsi-szellemi fölényüket. Közös nevezőjük a konzervatívok elleni politikai fellépés volt; ekkor szilárdult meg az a többpárti, mégis kétpólusú törzsi gyűlöletstruktúra, amely - a „bal-jobb” ellentét fedőneve alatt – mindmáig a „liberálisok kontra konzervatívok” zéró-összegű játszmáját tételezi a közélet fő törésvonalának. A pártlojalitások szerint felsorakozó médiumok és értelmiségiek készséggel sulykolták belénk, hogy eme két pólus aktuális erőpozíciójától függ minden, a valóság lényege pedig nem más, mint ami harcukból a médiában megjelenik. A valóságérzékelésnek ez a pontatlansága napi „követelmény” lett szinte, hiszen a gyűlöletstruktúrában korántsem az a fontos, mit mond valaki, hanem az, hogy ki ellen s milyen hőfokon mondja.

Ma már egyre világosabb, mi e gyűlöletstruktúra rejtett funkciója.  Paravánja hatékonyan fedi el a kriminális tőkeszerzés - ha kell, a törzseken is átnyúló – műveleteit, tudatosan leplezi a megdöbbentő társadalmi folyamatokat. E negyedszázados irányított gyűlölködés alatt az ország kis hányada mértéktelenül meggazdagodott, a „maradék” egy része retteg az elszegényedéstől, négymillió honfitársunk pedig már-már végzetes szegénységbe süllyedt. A gyűlölet-biznisz tette lehetővé, hogy a kisebbség orránál fogva vezesse a szegények többségét, s hogy a pártpolitika kíméletlenül maga alá gyűrje a társadalmat.

A kör négyszögesítése

A balliberális gyűlöletközösség persze maga sem homogén, kezdettől fogva egyenlőtlen felek fordítottan arányos viszonyát jelentette.  Ha nem bal-liberálisnak, azaz nem a bal- és a liberális oldal szövetségének írjuk le összebútorozásukat, hanem, ahogyan az szokás, balliberálisnak, akkor a magyar nyelv szabályai szerint ez a liberálisok baloldalát jelenti, még csak nem is a baloldal liberális szárnyáét tehát. Észrevétlenül egy olyan nagy liberális pártba olvasztjuk be ezzel az MSZP-t, amely valójában legföljebb némelyek vágyelvű képzeletében létezik. Ehhez a manipulatív nyelvhasználathoz persze a szocialisták részéről némi behódolás is szükségeltetett.

Az MSZP önmagát eredendően a rendszerváltozás kárvallottjainak pártjaként fogalmazta meg, létrejöttét, túlélését, tartós fennmaradását mindenekelőtt elkötelezett, plebejus „talpasainak” köszönhette. A későkádári nómenklatúra és technokrácia tőkevagyonra szert tett tagjai csak később csatlakoztak a párthoz, ám a napi politikát – fölöttébb okosan - ezután is a hivatásos politikusokra hagyták. A háttérben maradó tőkés mogulok és a politikai vezetők olyan életképes szimbiózisa alakult ki így, amely gazdasági téren - miközben jó ideig ügyesen fogta vitorlájába a rendszerváltozás veszteseinek halmozódó elégedetlenségét, visszarévedő nosztalgiáját – egyre inkább az újtulajdonosok érdekhelyzetének megfelelően politizált. Kapóra jött ehhez a liberálisból neoliberálissá vált SZDSZ ideológiai segítsége, amelyhez a szabad demokraták részéről a politikai irányítás igénye is társult. Mindez szociológiai és politikai feszültségeket teremtett az MSZP-ben, amit csak olyan politikusok kezelhettek sikerrel, akik a domináns tőkeérdekek érvényesítése mellett a kárvallottaknak is nyújtottak valamit, és a pártpolitikai önállóság illúzióját is fenn tudták tartani. Feladatuk nem volt akármi: a (neoliberális) kör (baloldali) négyszögesítése.

Horn Gyula képes volt erre. Ha fogcsikorgatva is, két dolgot megértett, avagy megértettek vele. Személy szerint aligha azonosult a neoliberális gazdaságpolitikával, miniszterelnökként mégis le tudta tuszkolni azt a szavazóbázis torkán, úgymond az egész ország érdekében. Elfogadta továbbá, hogy az MSZP vezető garnitúrájának nagy része, néhány kivételt (pl. Szili Katalint, Nagy Sándort és másokat) leszámítva szinte szomjazza az SZDSZ felügyelőtanári jelenlétét, tőlük remélve demokratikus legitimációt. Horn ezért hozta össze a parlamenti matematika szerint fölösleges MSZP-SZDSZ nagykoalíciót, miközben ahol lehetett konkrét ügyekben szembeszegült az SZDSZ-szel. Pragmatikus politikusként mégsem izgatta különösebben a neoliberalizmus és a baloldal házasságának ideológiai képtelensége. És a kárvallottak tömegei még akkor is magukra ismertek benne, amikor a neoliberális gazdaságpolitika nadrágszíja már nem csak a derekukat szorította, egyenesen a nyakukra tekeredett. Hogy aztán e bokros teendői közben Horn rosszul érezte-e magát, avagy sem, mellékes. Rosszul alighanem. De elég volt neki az a tudat, hogy amíg a bakon ül, azért az ő kezében a gyeplő. És a bázis el is hitte ezt. Neki igen.
2000 után nem volt már politikai ereje teljében, hallgattak még rá, de lesték már, ki jöhet utána. Ki az, aki friss levegőt pumpálhat a neoliberális búra alatt minden eredetiségét elvesztő, a társadalomkritika nemzetközi áramlatait nem ismerő (igaz, nem is igénylő) baloldalba.

Utóda, Medgyessy Péter Horn merő ellentéte volt, semmiképp sem melós, avagy kispolgári jelenség. Noha ő is a nómenklatúrából jött, a párton belüli csoportok logikája szerint mégsem lehetett azonosítani. Párttag sem lévén, „csupán” a láthatatlan háttérerők jóvoltából, színházi nyelven szólva, mint vendég lett az új balliberális koalíciós kormány miniszterelnöke, aki kormányzását ráadásul rögtön renitens „osztogatással” kezdte. Szerepet játszhatott ebben józan önismerete is, miszerint neki nem a habitusával, a tetteivel kell bizonyítania, hogy szavazóbázisát tartósan biztosítani tudja. „Osztogatása” a neoliberális partner szerint azonban főbűnnek számított, Medgyessy rögvest meg is kapta érte D-209-es jelzetű büntetését. Aprócska szoci segédlettel az SZDSZ hamarosan a kormány éléről is eltávolíthatta, merthogy mögötte, ellentétben Hornnal, nem tornyosult ott a szocialista párt.  Medgyessy mögött csupán saját árnyéka állt. Nem játszhatta végig szerepét, a darab felénél az SZDSZ és a liberálisok elismerését áhító szoci vezetők gyorsan ráengedték a függönyt. Távoztatása jól mutatta, hogy a balliberális koalíciót igen fura képlet működteti: egér irányítja az elefántot.

Zuboly színre lép és maradna

Gyurcsány tehát kellő pillanatban - korántsem véletlenül - érkezett. A rendszerváltozás előtt a nómenklatúra KISZ-esei közt, utána a privatizáció zavarosában jeleskedett, s csak harmadik házassága révén tapadt meg a politika új világában.

Színrelépésével az MSZP addig jól menedzselt súlyos szociológiai érdekellentéte a háttér homályából rögtön a kirakatba került. A magát baloldaliként meghatározó pártban hatalomra jutott egy nómenklatúra-milliárdos, ami még csak hagyján, de azonnal kattogni is kezdett neofita tőkés öntudata.

Engels esetét említeni itt, sánta párhuzam. Fajsúly különbségeik mellett, Engels beleszületett vagyonába, mégis antikapitalista lett, Gyurcsány MSZMP-és kapcsolati tőkéje révén szerezte vagyonát, ennek ellenére vált neofitává. Kevesen vették észre, de ez volt az a pillanat, amikor néhány nemzetközi példához hasonlóan a pártokban nálunk is nagytőkések kezdtek el közvetlenül politizálni, s ahol lehetett, behatoltak a kormányokba is. Itáliában Berlusconit, itthon Gyurcsány mellett Kókát, és később Bajnait említhetjük, mutatis mutandis. Cégirányítási mechanizmusok, reflexek iktatódtak a szükségképpen demokratikus politikai folyamatokba, számos kényes kérdést vetve föl ezzel. Hiszen ha a politika tényleg cégesíthető, mi szükség van akkor a hagyományos politikai osztályra? Hírhedett öszödi beszédében Gyurcsány célzott is erre a dilemmára, jócskán ráijesztve saját fontosságuk tudatában lubickoló „hagyományos” kollégáira. Arról már nem beszélve, hogy a politikai és gazdasági hatalom efféle közvetlen összefonódása nyilván az üzleti versenytársak gyanúját is felébresztette.

Ami a politikacsinálás időtlen bizánci technológiáját és korszerű kommunikációs követelményeit illeti, Gyurcsány nagyjából tisztán látta, mi a teendője. Pártja szociológiai skizofréniájának tudatában volt, s az SZDSZ-t is jól ismerte. A szabad demokraták politikai eszéről nem bírt valami nagy véleménnyel, éppúgy lenézte őket, mint saját párttársait. Nem is akarta hát az egyik gyenge pártot a másik gyengébe beolvasztani, mikor személyében informálisan egyesíthette a kettőt. - Minek ide két párt, amikor itt az új fejedelem? – gondolhatta.  Megújhodást hirdetett, kreatív rombolást, és zubolyi elánnal minden szerepet el akart játszani: a baloldali ideológusét éppúgy, mint a ravasz koalíciós politikusét, sőt az oroszlánt is magának követelte. Nagy akarásából többnyire aztán csak a rombolás valósult meg, mert saját társadalmi és nemzetközi mozgásterét, lehetőségeit és eszközeit rosszul mérte fel, s ahogy múlt az idő, egyre inkább csupán az oroszlán szerepét mímelhette. Egy vehemens, de valójában fogatlan oroszlánét.

Miben hibázott?

Például abban, hogy az MSZP belső szociológiai ellentmondását a „posztmodern” politika révén vélte feloldhatónak.  Készpénznek vette azt a posztmodern feltevést, hogy a társadalomban elfoglalt strukturális helyzet másodrendű a kulturális vonzalmakhoz képest, és hogy az emberek a kulturális preferenciáik alapján választanak pártot. Egy masszív, folyvást szélesedő középosztályra épülő jóléti társadalomban mindez akár még igaz is lehet, szociálisan vészesen lecsúszó régiónkra azonban - ahol a primer társadalmi szükségletek sincsenek kielégítve – mindez aligha alkalmazható. Hacsak úgy nem, ha tényleg el is hisszük, hogy a hajléktalan azért lehet egy pártban a milliárdossal, mert amíg előbbi az aluljáróban fetreng a HVG-én, utóbbi azt a jacuzzijában ülve lapozgatja.

Posztmodern tévútjához jól illeszkedett, hogy ideológiai „újításaként” az Európában már éppen darvadozni kezdő harmadik utas szocdemeket kopírozta. Bizonyára olvasott egy-két könyvet a neoliberalizmust feltett kézzel elemző Anthony Giddenstől, s írt belőlük egy felvizezett harmadikat. Amikor pedig a körötte zizegő értelmiségi had lelkesen tapsolt erre, ettől máris igazolva érezte teoretikus „teljesítményét”. Pedig valakinek illett volna feltennie a kérdést, vajon a rendszerváltozás után gyorsan kialakuló magyar roncstársadalomra ráhúzható-e egyáltalán bármiféle nyugati ideológiai séma? Mert ami - ideig-óráig - jó volt a nyugati társadalmak szociáldemokráciájának, hogyan felelhetett meg az MSZP-nek, ha ez a párt az elnyomorodó tömegek védőjeként kívánt politizálni?

Gyurcsánynak viszont tökéletesen megfelelt. Mi több, azt képzelte, ezzel olyan széles körben hat már, ő lesz az, aki a gyűlöletstruktúrán áthatolva, ideológusi varázsával kikezdheti a jobbközép táborát. Oda is nyilatkozott egy hetilapban, hogy Kádár Jánosnál politikailag sokkal közelebb érzi magához gróf Bethlen Istvánt, hogy aztán Kádárt később épp Nagy Imre háza előtt dicsérje, fölöttébb jó ízléssel. Persze, egy politikusnak mindig úgy kell, ahogy a szél fúj. Az ökör legyen következetes, ne a politikus. No de ennyire ne?

Kormányzásáról sokan és sokszor írtak már, fölösleges volna ismételgetni. Bő hatéves tevékenysége a Fidesz kétharmados parlamenti győzelméhez vezetett, s hozzá még a szélsőjobb is bejutott a parlamentbe, hiszen kihasználhatta és eltorzíthatta a balliberálisok által elhanyagolt szociális indulatokat. Gyurcsánynak mindebben, ha nem is száz százalékos, legalább kétharmados felelőssége van.

Kormányfőnek még rosszabbnak bizonyult, mint ideológusnak, hiányzott belőle Horn - kellő ön- és emberismereten alapuló - ravaszsága, amellyel a nála okosabbakat is képes volt már-már észrevétlenül irányítani. Meglehet, Gyurcsánynak pechje volt, hogy nem találkozott nála okosabbakkal…

Kettős – kormányfői és pártelnöki – bukása után azonban hamar magához tért, s kilépve-kiszorítva az MSZP-ből, új pártot alapított. Lemeze persze a régi, miként motorikus szerepvágya is. Hiába vesztették érvényüket a neoliberális dogmák, hiába futott semmibe a rájuk épülő harmadik út, ő még mindig ezekkel házal - most épp az „ellenzéki összefogás” kapuja előtt. Tudja, akár kinyílik előtte a kapu, akár nem, számára egy a fontos: a politikában akárhogy is, de megtapadni. Nem látja be: a baloldalon ő már végjátékos, a baloldal megújítása már mások feladata.

De Zuboly maradna.  Minden ár megéri neki.

Galló Béla