Vajon van még mit mondani erről a végletekig leharcolt nemzeti ünnepről?
1956 október 23-án megmozdult az ország vidéken és a fővárosban, munkások, parasztok értelmiségiek együtt mondták, hogy ennyit és ne tovább, nem akarunk elnyomó diktatúrát, szabadon szeretnénk élni.
Mondták ezt arra a diktatúrára, amiből később kinőtt a kádárizmus, és amire a mai közvélemény kutatások szerint az emberek 2/3 ma már nosztalgiával gondol vissza.
A magyar forradalom Európa, és a világ csodálatát váltotta ki. A felkelők hihetetlen bátorságát, és egy nemzet élni akarását vetítették a nemzetközi híradók a mozikban.
Elértük, amit senki, nem mert remélni az események előtt akár néhány nappal sem, hogy a szabadság kedves mámora lengte be a családok a munkahelyek, a kultúra minden szegletét.
Mert szabadnak lenni csak a létezés formájában is nagyon jó dolog!
Ez a felhőtlen boldogság nem tartott sokáig, és nagyon nagy árat fizettünk érte. Szovjet tankok dúlták fel az országot, családi, és emberi tragédiák sora követte a forradalom mámoros napjait. Elvették tőlünk azt, ami minden ember alapvető igénye, hogy szabadon dönthessen a saját sorsáról, és ne legyen egy arctalan eszme és diktatúra kényszerű kiszolgálója. A forradalom és vezetői példát mutattak, hogyha a helyzet azt kívánja egy nagy ügyért, a remélt jobb jövő érdekében akár életüket is feláldozzák.
Testvéreimmel kis gyermekként éltük meg az eseményeket, a sorsfordító tragédiákat, és közvetlenül voltunk kénytelenek megismerni az emberi gonoszság sokszínűségét. Ennek ellenére ma is úgy gondolom kivételes élethelyzet jutott nekünk, ami nélkül biztos szegényebb volna az életem.
Nekem a gyermekkorom döntően egy ellenforradalmár gyermekeként megbélyegzetten telt, de mindent feledtetett az a sok- sok jó, emberi szeretet és gesztus, amit mi nap, mint nap kaptunk barátoktól, ismeretlenektől és ismerősöktől, a magyar emberektől. Mert ez valóban így volt.
Nagyon sokan segítettek jó szóval, ruhával, könyvvel, és ami a legfontosabb volt, szeretettel. Igen, mert bátrak voltak és tették a dolgukat, kockáztatva személyes boldogulásukat.
Közben persze mi gyerekek sok mindentől féltünk, amiről a szüleink beszélgetéseiből hallottunk. Féltünk a besúgóktól, a feljelentőktől, a belügyesektől. Marcsi húgom nagyon félt az oroszoktól én meg a falban elhelyezett lehallgató készülékektől. Persze nem tudtam, hogy ez hogyan is működhet, és úgy képzeltem el, hogy egy ember ott hasal a falban.
Juli nővérem még a félelem luxusát sem engedhette meg magának, mert ő volt a legidősebb, és neki példát kellett mutatnia.
Valóban nehéz évek voltak ezek mindenkinek, nem kellett ahhoz börtön, vagy deportálás, hiszen a napi létezés is emberpróbáló volt.
Közben Kádár népe hamar kiegyezett, mert az első szabad Május 1-én már több mint egy millió boldog felvonuló éltette az új rendszert. Volt, aki félelemből vonult fel akkor, és volt, aki önszántából.
Van valami furcsa áthallás a múlt és a jelen között.
Az emberek végtelenül alkalmazkodóak megtanulnak együtt élni a diktatúrával.
Engedjétek meg, hogy két rövid személyes anekdotával erősítsem meg azt, hogy gyermekként hogyan éltem meg azokat az éveket.
Az idősebbek emlékeznek rá milyen nagy földrengés volt Budapesten azokban a napokban.
Mivel már lefeküdtünk, amikor elkezdett mozogni a föld, a szüleim rémülten rohantak be a gyerekszobába, hogy megnézzék mi történt velünk. Amikor kinyitották az ajtót azt látták, hogy én sírva állok az ágyam előtt és azt kiabálom, hogy "nem én csináltam", "nem én voltam!".
Egy másik eset Romániában történt, ahová bennünket a forradalom után deportáltak. Az őrökkel, akik a házat őrizték, mi gyerekek egész jó barátságba keveredtünk. Olyannyira, hogy nekem készítettek egy csúzlit, amivel nagyon boldog voltam. Aztán egy napon az anyukámnak elege lett abból, hogy tanulás helyett is a csúzlival lövöldözöm, és büntetésből eldugta. Ám én annyira elszomorodtam emiatt, hogy néhány nap múlva megesett rajtam a szíve, és vissza akarta adni, ám fogalma sem volt, hogy hova dugta. Sehol nem találtuk meg. Már az egész környezetünk azt kereste, de nem találtuk. Anyu teljesen kétségbeesett, és én a végén már azzal vigasztaltam, hogy "nem baj anyu, majd a következő házkutatásnál előkerül".
Ma már ezek derűs anekdoták, de egy 5 éves kisgyerek gondolatai mindent elmondanak.
Pártunk és kormányunk gondoskodásával hazajöttünk 2 év után Romániából, és visszakerültek a kedves szomszédok által közben a lakásunkból elhordott ruhák, játékok, bútorok, és újra lehet várni a nagy csodát, hogy egyszer csak szabadok leszünk, hogynem volt hiába a sok áldozat.
Valóban ismét kegyes volt hozzánk a sors, mert véráldozat nélkül, egyszer csak szabadok lettünk. Megtörtént a rendszer váltás, megnyílt az út Európa felé.
Ezért is állok döbbenten a mai magyar valóság előtt. Egy nép, amely annyi szenvedés után megkapta a szabadságát most önként feladja azt.
Nézem, évek óta a hivatalos 56-os ünnepek kényszeredett ceremóniáját, néhány eltévedt járókelő lézeng a Kossuth téren, az állami pompa üli torát. A pártok külön ünnepelnek, a szónokok boldog jövőt hirdetnek.
Pedig azt gondolom, nem tudják, mit szeretnének az EMBEREK, jóllehet ez nem túl bonyolult. Nyugalmat, gyarapodó országot, szabadságot. Ilyen egyszerű az emberi lélek.
Azok a képek is előttem vannak, amikor együtt temettük újra a hősöket, és fogadtuk meg mindazt, ami az elmúlt 25 évben nem vált valóra. Ma már sokszor úgy gondolom jó, hogy a szüleimnek mindezt már nem kell látniuk, megélniük, hogy tovatűnt, elveszett minden illúzió. Magam előtt látom aggódó, szomorú szemüket.
Nagyon nehéz így hinni, és megújulni, újrakezdeni, de mégis van dolgunk, és a múlt is kötelez!
Tegyünk érte, hogy ismét otthon lehessünk itthon, hogy ne meneküljenek a gyerekeink a jobb jövő reményében külföldre, ne keressenek a világba új hazát, mint az elmúlt században elődeink, hogy aztán, mint Nobel Díjasok büszkén hazavárjuk őket.
Aki azt állítja, hogy van ország, nemzet belső béke és kiegyezés nélkül, az nem mond igazat! Az új és újabb háborút teremt.
Ennek a nemzeti megbékélésnek a megteremtésében van, és lehet szerepük a liberálisoknak. Ha ez sikerül, akkor leszünk méltóak 56 szelleméhez.
Köszönöm a figyelmet!
