A gulyásleves nagyon finom. Én legalábbis nagyon szeretem, pláne, ha kicsit csíp. Teszünk bele egy kis marhahúst – a kedvencem lábszárból -, zöldségek és jó sok fűszer. Ezeket mind kiveszem a hűtőmből, elkészítem és boldogan falatozom. Hogy mondod? A hentes a húst mindig ugyanolyan márkájú késsel aprítja? Kit érdekel?! Jó lett, hát vágja ugyanazzal! Persze, majd fenntartunk a késiparban is egy biztos szabad versenyes piacot. Ugyan már! Csak a végeredmény számít. Nekem minden nap jut a gulyásból. Hogy kinek nem jut egyáltalán és kinek válogatják ki a legpuhább húsokat, engem nem érdekel. Kik fűszerezik túl, hogy a végén már úgy csípjen, hogy vizet is kelljen hozzá innom – természetesen ugyanabból a csapból -, engem nem izgat. Kik főzik annyi ideig a levest, hogy elfő a leve, csak a sűrüje marad meg és még a gázszámla is nőtt, nem foglalkoztat.
Körbenézek és mindenhol csak rotyognak azok a levesek. Sétálok az egyiktől a másikig, mind túlsózva. Sebaj, vizet is kapok, persze nem ingyen, de legalább ugyanott. Ajjaj, kéne egy mosdó, az is van, szuper, 100ft. Körültekintő ez a valaki, hogy mindenkire gondol. És mindenre. Minden eshetőségre. Néhányat mondjuk, inkább kizár, de az is megoldás. Hát ennek így kell történnie. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. A szakács a fakanalat, a barátai a sót és a paprikát, amivel szomjassá tehetik az embereket, hogy egy ismerősük kaphasson a vízért 150 forintot amit tetőz a mosdótulajdonos-barát, aki ugyanott kap 100 forintot, bár abból, önzetlenségből, átenged vizes barátjának 25 forintot. Így megy ez, ha az ember gulyáslevest főz, vagy ha egészen mást csinál, akkor is.
Ha tehát csak azért főzünk, hogy az emberek ne kapjanak levegőt a hangjuk hallatására, akkor az a terv magába fullad bele. Hiszen egy terv vagy állapot mesterséges fenntartása nem lehet hosszútávú. Egy tervnek, mint egy organizmusként kell önmagát fenntartva, igényeit kielégítően működnie. Igények. Az igény szüli a terméket, vagy épp fordítva? Visszatérve, amennyiben viszont az organizmus nem saját természetes körforgásából táplálkozik, külső támogatásra van szükség. Alapvetően két oka lehet az ilyen hibának: vagy nem elég a maga által kitermelt nyersanyag, vagy a teljesítménye pörög irreálisan magasan. Mindkét esetében a kulcsszó a teljesítmény. Fontos látnunk, a teljesítmény ez esetben nem egy atomerőmű szabályozhatatlanságával hanem az emberi kéz biztos beállításával rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy ha túl magas, lejjebb kell állítani. Ez mit is jelent egy ország gazdaságában? Kevesebb beruházás, vagy kisebb mértékű, hosszútávon biztosan megtérülő befektetések a bizonytalan, de nagyobb sikert ígérőkkel szemben. A megvalósítás kulcsszava pedig: a prioritás.
Most, amikor épp séfet keresnek az új helyére, illetve a gulyáskedvelők nemcsak a maradását kívánják, hanem, hogy még sósabb legyen az a leves, nincs helye a gondolkodásnak – mondják. Hogy ne lehessen a gulyás próbája az evés. Pedig látom az arcokat: az egyik fanyalog, a másik csak zavarodottan keresi a szemeket, suggalva: „nektek ez ízlik?!“. A harmadik pedig vízért rohan, hogy enyhítse a csípést a szájában. Ez ilyen, elsózott, sűrű, de a mienk. Fő, rotyog, puhulnak benne a tervek, a támogatás(ok) és néhány óvatlan ember is segítségért kiált egy-egy hús közül. Őket a fakanál a legaljára nyomja és megvárja amíg megpuhulnak.
Én, ahogy mondtam szeretem a gulyáslevest, de pont annyira sósan amennyire a társaság szereti, hát mindenki sózza meg maga. Viszont nem szeretnék mindig ugyanazt és ugyanúgy enni. Szeretném én eldönteni, hogy mekkora kondérral, milyen drága húsból és kinek a hentesüzletéból. Legalább látni. Átlátni, mert több konyhafőnök is van, akik mind, ki-ki maga kedvére fűzerezné. Legyen hát olyan, ami mindenkinek ízlik! Egy konyhánk van, nem?! Az az enyém is, Tiéd is és az Övé is. De persze sokaknak elég fejlődés, ha csak a húst változtatjuk meg a levesben. Kicseréljük egy másik állatra. Csak nehogy a végén az ő lábszárukat főzzék bele. Bár, én úgy tudom, a birka igencsak rágós.
