Minél inkább haladunk előre az időben, s minél régebb óta élünk demokráciában, választásonként annál kevesebben megyünk el szavazni.
Mi a baj a magyar szavazóval? Vagy tegyük fel másképpen a kérdést: mi a baj a magyar pártokkal? Vagy úgy egyáltalán: mi a baj?
A Fidesz-KDNP tavalyi, fölényes győzelmének és a bal oldali pártok csúfondáros bukásba torkollott fejetlenségének elemzése során kiderült, hogy a magyar szavazóképes lakosság újfent megdöbbentően nagy hányada egész egyszerűen nem ment el szavazni.
A legutóbbi, február 4-i pártpreferencia-mérésen, mellyel különös módon egy időben készült el a Századvég és a Nézőpont is, kiderül, hogy ez a szám 33-34 százalék. Kijelenthetjük tehát, hogy a magyar szavazók közel egyharmada nem élt állampolgári jogával.
Hogyha valamiféle logikai linearitás uralkodik a választások kapcsán a részvételi arányra nézve, akkor 2026-ban lényegében néhány ezer ember fog csupán az urnákhoz járulni, a többiek pedig majd várják csendesen (vagy hangosan) az eredményeket. Esetleg hidegen hagyja majd őket az egész história.
A politikai pártok személyeken, arcokon, brandeken alapuló működése pillanatok alatt hozhat szinte bármilyen eredményt, s jelenleg úgy tűnik, hogy a jobboldalon hatékonyabb a PR tevékenység, mint a baloldalon. Foghatjuk a tőkére a jelenséget, de talán az sem volna több, mint demagógia. Támogatottság tekintetében magasan vezet a Fidesz. De mi a véleménye az említett 33 százaléknak? Elképzelhető, hogy a nap mint nap hangoztatott „nincs igazán, akire szavaznék” valóban elhatalmasodott és több lett, mint szkeptikus badarság. Talán a csalódottak vetítik előre a jövőt. De miben csalódtak? Vice versa: mire számítanak? Mire várnak a rendszerváltás óta?
Ha valaki egyszer pártpolitikai állástól valóban függetlenül meg tudná fogalmazni, hogy mi a baj velünk, magyar szavazókkal, a végén még önkritikát is gyakorolhatnánk a folyamatos csatározás helyett és beláthatnánk, hogy minden rendszerváltáshoz aktivitásra és gondolkodásra van szükség. Egyébként elveszünk a retorika útvesztőiben.
