Büszke voltam arra, hogy az intenzív osztályra mehettem dolgozni, mert egyrészt azt tanultuk, hogy az az ápolás csúcsa, a legszínvonalasabb ellátást nyújtó, de egyúttal a legnehezebb része is az egészségügynek.
Én pedig szeretem a kihívásokat.
Akkoriban az volt az egyik döntő érv, amiért ezt választottam, mert itt többnyire minden megvolt, amire a minőségi betegellátáshoz szükség van, gyógyszerek, eszközök a gyógyításhoz, ápoláshoz és elegendő személyzet, igaz, nem a tankönyvi 1 intenzíves beteg/1 ápoló arány, de általában elmondható, hogy a dolgozók terhelése még elviselhető volt. Ehhez párosult az a bérszínvonal, ami fiatal ápolóként elég sokkoló volt, épp csak arra elég, hogy egyik hónapról a másikra elég legyen, de legalább akkor még elég volt.
Nem hittem, hogy van lejjebb. De 2010 óta a Fidesz folyamatosan ezt bizonygatja.
Már 2008-ban is érezhető volt, hogy a társadalom elöregedése miatt folyamatosan nő az egészségügyre nehezedő teher, amihez az évek során egyre kevesebb anyagi és személyi forrás jutott és fokozatosan nőtt az elkeseredettség és elégedetlenség. Mára én úgy érzem, ez reménytelenségbe fordult.
2010-ben a kormányváltáskor, mint mindenütt az országban, nagy volt a várakozás.
Nekünk egészségügyiseknek azt ígérték, hogy pénzt tesznek az egészségügybe.
Ehhez képest éves szinten százmilliárdokat vontak ki.
Visszacsepegtettek egy kicsit a dolgozói bérek emelésére, ami arra sem volt elég, hogy elérje azt a reálértéket, amit pl. a 2008-as fizetésem ért.
A végső csapást a kórházösszevonások jelentették.
Ezzel mintegy megháromszorozódott az ellátási terület és a betegek száma, ugyanakkor ehhez semmi többletforrás nem társult, a humán erőforrásról nem is beszélve.
A diagnosztikai vizsgálatokra 3-4 hónap a várakozási idő, a tervezett műtétekre több év. Ebben az a rossz, hogy bele van kalkulálva, hogy a hosszú várakozási idő miatt, sok beteg meg sem éri a műtétet, vagy mire kivizsgálják a betegségét, az visszafordíthatatlan károkat és nagyobb fokú életminőségbeli romlást okoz.
A sürgősségi ellátás olyan szinten túlterhelt, hogy sokszor a beteg, mire a sürgősségin ellátáshoz jut, vagy onnan eljut végül a betegségének megfelelő osztályra, addigra szintén súlyosbodik az állapota, rossz esetben meg is hal.
Az osztályokon és legfőképpen a belgyógyászati részlegeken a pótágyak állandósultak a kórtermekben (6 ágyasban 8 ágy).
Az intenzíven gyakorlatilag mindig teltház van, és sokszor kell olyan döntéseket hoznia az orvosoknak, hogy a 12 rossz állapotú beteg közül, kiadják osztályra a legjobb állapotút, akinek azért még 1-2 nap intenzív szükséges lenne azéret, hogy nagyobb biztonsággal meggyógyulhasson, azért, hogy felvehessük azt, aki adott pillanatban az állapota súlyossága miatt prioritást élvez, magyarul életveszélyes állapotban van. Ez borzasztó nagy felelősség az orvosnak és az ápolóknak, lelkileg és érzelmileg hatalmas teher és iszonyatos felelőtlenség a kormány részéről.
Az eszközellátottságban is érezhető a forráshiány. Itt két megoldást látok a kórházakban. Vagy a mennyiségen spórolnak, vagy a minőségen. Mivel emberéletekről van szó, mindekettőnél igen nagy a kockázat és sajnos egyik sem jó megoldás. Gyakran tapasztaljuk, hogy a jó minőségű eszközök helyett egyre olcsóbb és silányabb minőségű eszközökkel kell dolgoznunk (fecskendők, tűk, kötszerek, gumikesztyűk stb.), amiből a rossz minőség miatt többet használunk el, tehát valójában csak a minőség romlik, de az ár alig vagy egyeltalán nem csökken.
Az egyre olcsóbb fertőtlenítőszerek és az elkülönítés ellehetetlenülése (olcsó izoláló eszközök és kevés személyzet) miatt a multirezisztens (tehát majdnem kiírthatatlan) fertőző betegségek száma megszaporodott, ez pedig a jövőre nézve nagyon veszélyes képet fest.
A dolgozók szempontjából a forráskivonás nem csak a munka nehézségének elképesztő megnövekedését eredményezte, hanem egy még nagyobb társadalmi nyomást is. Ugyanis a beteg és a hozzátartozó nem a kormányon kéri számon az ellátás minőségét, vagy a várakozási idő hosszát, hanem azon a néhány, még tisztességből, hivatástudatból itt maradt, megkeseredett, fáradt és sokszor anyagi nehézségekkel küzdő (ez utóbbi inkább a szakdolgozókat érinti fájdalmasabban) egészségügyi dolgozón, akiket senki és semmi nem véd meg a jogaival élő betegtől, hozzátartozótól és a sokszor igazságtalan vádaktól (igazaságtalan alatt azt értem, hogy ezek a panaszok többnyire olyan dolgok miatt vannak, amire az egészségügyi dolgozó nem tud hatással lenni, akár igyekszik, akár nem).
A feszült hangulatot csak rosszabbítja az elmúlt 4 év diktatórikus, kirekesztő és megosztó politikája miatt kialakult megélhetési félelem és a munkahely elvesztésétől való félelem.
A szerző Laskovics Diána 27 éves ápolónő a kecskeméti kórház intenzív osztályáról az MSZP jelöltje Kecskemét 2 .sz választókerületében