Balogh legújabb interjújában elmondta, hogy az egészségügyi rendszerrel az a legnagyobb baj, hogy a magyarok "túlságosan kórházorientáltak".

Nem az, hogy alig van orvos és a meglévők is menekülnek, hogy az adósságban úszó kórházak lassan szétesnek, vagy hogy egy átlagnyugdíjas nem bírja megfizetni a gyógyszereit – egyszerűen túlságosan igénybe vesszük a rendszert.

A kormány legutóbbi terve már néhány napja ismert, mely szerint megyénként egy fő kórházat tartanának meg (kivéve a fővárost, ahol hatot), ezekben 24 órás ügyelettel. A többi kórház kevesebb pénzt kap, kevesebb feladatot és így kevesebb emberre is lesz szükség fenntartásukhoz, mivel jórészt telephellyé vagy tagintézménnyé alakulnának.

Ha valami nincs, ne is hiányozzon

Balogh szerint mindez a szolgáltatás minőségének javulásával jár majd, mindenki a legjobb ellátást kaja elérhető távolságban. Ezt éppen "költségoptimalizálásnak" hívják.

A kormány tehát arra a problémára, hogy kevés az orvos, akiket meg sem fizetnek, a kórházak pedig sokszor szinte a működésüket sem tudják fedezni, azt a választ adja, hogy leépíti a rendszert. A mostani kórházakat felhasználja alkatrésznek, és csinál pár tényleg működő kórházat. Eközben pedig 8-10 ezer ember elbocsájt, küzdve az Orbán által megígért teljes foglalkoztatottságért.

„A kapuk őrei”

Ha ezek az intézmények ténylegesen képesek lesznek kiszolgálni az igényeket, akkor nem is lenne ezzel nagy gond, bár nem kis cinikusságra vall, hogy a kormány szerint nem a hiányzó források pótlása, hanem egyszerűen a meglévőkre "optimalizálás" a megoldás.

Arra is gondoltak azonban, hogy a kevesebb de jobb kórház ne legyen majd túlterhelt. Balogh ugyanis elmondta, hogy mivel a magyarok "túlságosan kórházorientáltak", ami"a beteget is leginkább megviseli", a háziorvosoknak többet fizetnek majd azért, hogy kevesebb embert küldjenek oda. Balogh szerint nekik a prevenció feladatát kell ellátni, ám mindezek alapján nem világos, hogy pontosan mit kell megakadályozniuk – vajon azt, hogy pácienseik megbetegedjenek, vagy azt, hogy kórházba menjenek?

 Szabad Sajtó díjat kap Simicska?

Nem tudom, hogy a mai politikacsinálók mit gondolnak a társadalomról, csak azt látom, hogy a gondolataik nem látszanak. A fő szabály a hallgatás, hallgattak a kitiltási ügyben, hisznek a társadalom felejtő erejében, hallgatnak a Simicskáról, de hallgatnak, bármiről, ami kényes vagy kényelmetlen.

A hallgatás a Camorra, a maffia törvénye, ezzel is igazolják, hogy maffia ország lettünk, csak az számíthat a vezetés támogatására, aki ezt a törvényt betartja. Mi van akkor, ha a legfőbb főnökök egyike nem tartja be, dühében legecizve az ország elsőszámú vezetőjét elmegy szánkózni. Na, mi van ilyenkor, kinek mi lenne a dolga? A köztársasági elnöknek nincs semmi alaptörvényi feladata? Legalább formálisan feltenni a miniszterelnöknek a kérdést, hogy te most geci vagy, vagy nem?

A parlament elnökének nem kellene-e ugyan ezt a kérdést feltenni a miniszterelnöknek, hiszen mégis csak a parlament választotta, a nagyon finnyás álpolgári többséggel.

A legfőbb ügyész, mint közjogilag független, nem kellene e kérdést feltennie Simicskának, hogy mire alapozza az állítását, vagy az országos főkapitánynak nincs valami dolga?

Hölgyeim és Uraim, itt valami nagyon csúnya dolog történik, vagy egy geci irányít bennünket, vagy egy geci állítja egy tisztességes emberről a valótlanságot.

Orbán rágyújtotta a fővárost Gyurcsányra ennek az ügynek a töredékéért! Ma pedig magukat demokratának nevező, gyáva emberek Simicskából demokratát fejlesztenek, ő lesz a szabad sajtó és a sajtószabadság megtestesítője.

képes lesz Simicskának március 15-n átadni a Szabad Sajtó díjat.

Ezt fájt leírni, de benne van az életünkben!

Merész vállalkozás egy félkatonai szervezetnek divatos ruhákban járni.

A divattal semmi baj, de a szabás nem mindenkinek áll jól. A konfekció méret, mint jelenség, nem hiába lett kitalálva. Jóllehet egységes, de mindenki érti, hogy hány centi merre.

A bűn megelőzése korábban fizikai jelenség volt. Elképzelem, ahogy Lakatos törzsőrmester odamegy Jani bához, s baráti hangnemben megkéri, hogy ugyan ne csépelje annyira azt a szegény Tónit, mert a végén még az őrizetben fogja az éjszakát tölteni. Aztán megint csak rend védelmis történelmi pillanat lehetett, amikor Bözsi néni előre vizionálta az Urának otthon, hogy levágja a fütyülőjét, hogy ha még egyszer olyan cifrás tekintettel néz a Terire a szomszédban. Ezek a pillanatok nem ám a népi hagyományból jöttek, hanem bizony komoly szociológiai jelenségek karikatúrái, miképp a rend őre felvilágosította a társadalom lakóit, hogy bizony vannak dolgok, amelyeknek imígyen, vagy amúgy, de lesznek következményei.

Azt még tudományosan kell majd megmagyarázni, hogy a bűn megelőzése, miképpen vált bűnmegelőzéssé, igen konkrét kommunikációvá, mindenesetre a rendőr ma már nem csak kullog a bűn után, de bizony igen akadémikusan próbálja meg is előzni. A módszer némiképp még kísérleti stádiumban áll, de azért haladgat, egészen polgári módon kezdi felvenni a formáját.

A magyar rendvédelem nem szűkölködik a kritikákban. Hol a bűn sokasága, hol pedig annak változatossága a rendőrség bűne. A rendszerváltozás óta igen művészi módon és alázatosan próbálja a rendőrség megmagyarázni annak okát, hogy a magyar nép miért olyan bűnbe eső típus. Nem mintha volna bárminemű érv arra vonatkozólag, hogy a többi kelet-közép európai nebuló nép jobb fából volna faragva, mégis a magyar valahogy mindig úgy érzi, hogy bizony a dolgoknak kell lenni valamilyen eredendő forrásnak. Márpedig, ha megtaláljuk a bűn forrását, akkor közelebb kerülünk a bűn természetéhez, imigyen pedig egyszerűbb azt megelőzni, mint állandóan annak természetét analizálni, s kudarcokkal teli hivatást szolgálni.

A magyar rendvédelem kutató természetű hivatalnokai a rendszerváltás után serényen kezdtek kiakkumulálni egy olyan igen tudományos programot, amelynek összetevői a Zwack legendájához volt hasonlatos: senki nem tudta felfedni titkos, ámde mégis hasznosnak tűnő hatását. A gyerekek lettek a rendőrség új barátai, játszótársak, kísérleti alanyok, akik felvisítanak, ha fáj, vagy elmosolyodnak, ha jól esik nekik a bűnmegelőzés momentuma. Aztán a rendvédelem azt is felismerte, hogy a gyerekek, mint a társadalom legalsó, még formálható anyaga, visszacsatol, sőt, elárulja magát. Imígyen igen hasznos információkra lehet lelni az iskola falai között, amely pedagógiai fűszerezésű elvek mögé bújva igen hasznos a látencia csökkentésében, az áldozattá válás folyamatának megértésében. A gyermek jóllehet nincs bizalommal a rend őre felé, de tekintete sok mindent elárul, kérdése sokszor választ jelent. A rendőrség szemlélete megváltozni látszik. A rendőr általában parancsszóra hajtja végre feladatát, szellemisége összeolvad a jogi szabályozókkal, gondolatai hanyag eleganciával követik a felettese elvárásait.

A rendőr ez idáig azért ment az iskolába, mert a bűn – az ő elmélete szerint – ott fogan meg, a gyermek jövendőbeli potenciális elkövető és áldozat egyben. A rendőr felfogása szerint a bűn megelőzése hatékonyabb, hogy ha előrevetíti a büntetőjog széles spektrumát. Úgy tűnik, hogy az elrettentés eszközeinek hatékonyatlansága megkérdőjeleződött, így most új módon közelíti meg az iskola kapuit, méghozzá az élménypedagógia tudományával. Az élmény és a pedagógia, mint két szó erőszakos szimbiózisa régi történetre tekint vissza: a pedagógusok Mekkája, a kihalás elleni szer, a nevelésbe belefulladt tanár mentőöve. A rendőr ez idáig csupán a büntetés oldaláról nézett rá a gyermekre, megsimogatta fejét, belenézett annak tágra nyílt szemébe, majd megdorgálta, hogy bizony nem szabad ám ütni-, verni-kalapálni a másikat, mert az bizony fáj.

A rendőr fejlődő képes, alkalmazkodik, felismer. Így eljutott odáig, hogy bizony az iskola összefügg a pedagógiával, a pedagógia a neveléssel, az pedig általában az élménnyel, ezért most úgy döntött, hogy bizony kipróbálja magát ebben a világban is. Félredobja rendőri egyenruháját, bevonul a könyvtárba, magába szívja a dohos könyvek levegőjét, majd újult, immár civil külsővel nekivág az ismeretlennek és elmegy élményt nevelni, vagy élménnyel valamit művelni, mindenesetre jobbá tenni a világot. Természetesen mindezt a munkaterv alapján lehetősg szerint pár hónap alatt, mert a rendőrnek az élmények mellett számos tennivalója akad.

A rendőr, mint mondtuk mindig parancsszóra reagál, a gondolkodás művészete nincs benne a munkaköri leírásába. Nemes célok vezérlik, főleg ha a jövő nemzedékről van szó. A rendőr nem foglalkozik az anomáliákkal, nem kérdőjelezi meg saját helyzetét, azt a kettősséget, amelyet elvárnak tőle: rendőrnek és pedagógusnak lenni egyszerre. Vakon bízik ösztöneiben, s hisz abban, hogy a rendőrként is képes valami jó cselekedetre.
A rendőr érdekes struktúrával bír. Bizonyos kérdésekben szigorúan tartja magát az etiketthez, míg más helyzetekben érzékenyen reagál, szinte görcsösen próbál megfelelni a társadalom elvárásainak. Vagy talán saját kudarcait próbálja kompenzálni? Mindenesetre érdemes volna tisztázni a szerepét, amelyet tőle megszoktak a fásult állampolgárok. Az iskola új harcszíntér, amelyben nem illik kísérletezni. A kémiai vegyület, amely a bűnmegelőzés képletét takarja, lobbanékony, hatása kiszámíthatatlan.

A tudomány jelenlegi állása szerint a rendőr, mint jogalkalmazó eljár, ha két szemével lát valamit. Aztán meg most csukja be mégis, hogy ha élményt akar a pedagógiával elérni. Mindenesetre a káposzta az meg fog maradni, a kecskét meg majd megneveljük.

Néger János

 A valaha volt legnagyobb fideszes belháború egyik legérdekesebb kérdése, hogy Simicska médiabirodalma vajon milyen irányt választ magának.

Balra tolódás, kormánykritika, függetlenség – mi jöhet ezután?

Azok a döntések, amelyeket Simicska Lajos a következő hetekben, hónapokban meghoz, igen nagy hatással lehetnek a közvéleményre. Bár a HírTV, a Magyar Nemzet és a Lánchíd Rádió csak a lakosság egy kis részét érik el, a Fidesz-szavazók keménymagja számára régen a „hiteles”, vagy legalábbis kellően Orbán-barát tájékoztatás bástyáinak számítanak. Simicska most viszont „kirúg minden orbánistát” – bár a legtöbben maguktól is mennek majd.

Lenne utánpótlás

Az nyilvánvaló, hogy a Simicskától távozók gyakorlatilag azonnal az éppen „állami média” fedőnéven kiépülő propagandagépezetben, illetve Széles saját médiumainál rögvest otthonra találhatnak. De ki érkezhet vajon a helyükre? Valószínűleg akadnak az országban szép számmal olyan (a szó eredeti értelmében, valóban) jobboldali médiamunkások, akik a Fidesz-rendszerben nem tudták vagy akarták megtalálni számításukat. Akik egyik-másik lépéshez, vagy akár az Orbán-kormány egész tevékenységhez kritikusan viszonyulnak. Ők most esélyt kaphatnak arra, hogy egy olyan jobboldali médiát építsenek ki, amely nem csak Lázár, Rogán és a többiek szájhosszabbításként szolgál majd. Már ha be akarnak állni Simicska mögé, aki az elmúlt napok után valószínűleg a Fidesz egyik elsőszámú célpontja lesz.

Ennyire még Simicska sem spontán

Balos fordulatot várni abszurd – már csak azért is, mert még ha Simicska elsősorban oligarcha is, aki éppen szakított „jobboldali” politikai szövetségeseivel, nem valószínű, hogy ugyanazzal a lendülettel Gyurcsány, Tóbiás vagy akár valamelyik ellenzéki minipárt mögött kötne ki. Valószínűbb, hogy ha vissza akarja szerezni befolyását a politikában, akkor inkább ugyanazzal a módszerrel próbálkozik, amely ellene oly kiválóan működött – puccsal. Ha sikerül Orbánt megbuktatnia, népszerűségét erodálnia és párton belül megingatnia, akkor nyert ügye van, ehhez pedig egy jól bejáratott jobboldali médiacsoport kiváló eszközt ad a kezébe.

A kérdés igazából az, hogy mennyi médiafogyasztót nyer, s mennyit veszít Simicska, és hogy valóban vissza akarja-e küzdeni magát a hatalom közelébe. Ha nem teszi, a Fidesz kétharmada lassanként még az ő roppant birodalmát is romba döntheti – és már finomkodniuk sem kell, hiszen február 6-án nyílt háború indult.

 A pénteki látványos dühöngés után sokan számítanak arra, hogy Simicska új szinten veszi fel a kesztyűt, és elkezdi megszellőztetni azokat az ügyeket, amelyek sok Fidesz-közeli prominenst egészen más típusú állami intézményekbe helyeznének át.

Erre várni azonban minden bizonnyal naivitás.

Leszögezhetjük, hogy Simicska Lajos haragja valóban féktelen, de hogy kiszámíthatatlan lenne, arról szó sincs. Pénteken is tökéletesen racionális cselekedeteket láthattunk tőle – a régiek helyére új és megbízható embereket nevezett ki, nekilátott a tisztogatásnak, Liszkay kivásárlásával pillanatok alatt felszámolta az egyik legnagyobb kockázati tényezőt. Aztán elment szánkózni.

Az új, háborús média egyelőre meg van szeppenve – a Magyar Nemzet mindegy kívülről szemlélve a csatát számol be róla, egyik érintett médium sem ment át hirtelen támadásba. És bár teljességgel elképzelhető, hogy az Nemzet, a HírTV és a Lánchíd-rádió akár RTL-szinten kritikus lesz ezután Orbánnal és hatalmi elitjével szemben, arra minden bizonnyal hiába várunk, hogy a múlt rejtélyeiről hirtelen lehull a lepel.

A háború fokozatai

Orbán és Simicska évtizedeken keresztül együtt építgették birodalmukat, és rengeteget köszönhetnek egymásnak. Mindeközben kismillió olyan ügyletben vettek részt, amelyek részleteire a nyilvánosság nagyon kíváncsi és azóta sem tudhattunk meg róluk többet. Aki tudja az igazságot, az vagy eleve sokat veszíthet, vagy a bosszútól fél, esetleg ma is hatalom közeli (valamelyik táborban), és esze ágában sincs ezen változtatni.

Mindezek az ügyek azonban, bármilyen károsak lehetnének Orbánnak, Simicskának ugyanúgy árthatnak. Még ha csak olyan aktákat kapnak is az érintett szerkesztőségek, amelyekből tussal kihúzták a Simicskára nézve kínos részeket, akták ugyanúgy állnak Orbán, Polt és a többiek széfjeiben.

Ha mindenki veszít

Még ha Simicska totális médiaháborúba kezd is, ha a háború intenzitása gazdasági téren is fokozódik, ezek az akták nem kerülnek elő. Orbán és Simicska egymás személyét nem fogják támadni, legfeljebb kisebb sakkfigurákat veszejtenek el. A levegőben mindig ott lebeg majd a kölcsönösen biztosított megsemmisítés.

Ilyen lépésre akkor kerülhet sor, ha valamelyikük egyszer egy bíróság előtt találja magát, bukott, birodalmát vesztett emberként. Esetleg akkor, ha Simicska ellen tényleg politikai merénylet készül, de erre sem kell számítani. Amíg valamelyik fél nincsen tökéletesen sarokba szorítva, addig Kaya Ibrahim, Josip Tot és minden barátjuk nyugodtan aludhat.

innen

 A Simicska-Orbán háború nem véletlenül ért éppen most robbanáspontra.

Simicska befolyását hétről hétre igyekeztek csökkenteni a legutóbbi választási vereség óta, s befolyásában médiabirodalmának is jelentős szerepe van. Jó ideje tudni már ugyanakkor, hogy a kormány inkább saját médiát épít, amelyen nem kell majd igazgatni a nyakörvet.

Soha nem tudjuk talán meg, hogy az elmúlt hetek, hónapok eseményei közül mennyi volt előre kitervelt, és mennyi spontán – ideértve Simicska „tábornokainak” átállását is. Olyan összehangolt manőverről van szó ugyanis, ráadásul olyan emberek részéről, akikben az oligarcha korábban feltétlenül megbízott, hogy azt aligha válthatta ki Simicska egyetlen, előző nap nyilvánosságra került nyilatkozata.

Jó terv rossz pillanatban?

Mivel tudjuk, hogy Orbán és Simicska közel egy éve nem beszélnek egymással, hogy Simicska (amikor éppen nem dühöng) egyébként sem szeret nyilatkozgatni, véleményt nyilvánítani, könnyen lehet, hogy eddig a nyilatkozatig a Fidesz-vezérkarban sem tudták pontosan, mennyire éri őt érzékenyen az új kormánymédia kiépítése. Simicskánál úgy tűnik, az RTL-el szembeni kapituláció, s ezzel együtt a reklámadó szétterítése volt az a pont, ahol már valóban felháborodott. Érthető, hiszen ezzel a kormány már az ő zsebéből vette volna ki a pénzt, miközben irdatlan összegeket költenek azokra a médiumokra, amelyek a jövőben az ő médiumait hivatottak pótolni.

A lépést, hogy vezetői és minden bizonnyal dolgozói tekintélyes részének átállításával egyszerre gyengítsék meg Simicskát és erősítsék meg az épülő propagandagépezetet, bizonyosan jó ideje tervezgették már – valószínűleg Simicska nyilatkozata a totális médiaháborúról csak az a pont volt, amikor Orbán végre rábólintott a végrehajtásra.

Bosszút áll-e az oligarcha?

Kérdés, hogy mennyire volt ez jó ötlet. Valószínűleg a Fidesz vezetését is váratlanul érte, mennyire felbőszült ezen a lépésen Simicska – bár sejthették, hogy az indulatos, hatalmához ragaszkodó oligarcha egy ennyire személyes árulást zokon vesz majd. A pénzember azonban, még ha politikai befolyását le is építették, még mindig az ország legnagyobb kiskirálya, aki ha tud és akar, nagyon keményen odavághat a Fidesznek. Médiumai még mindig a kezében vannak, s egy olyan időben, amikor a Fidesz népszerűsége jelentősen csökkent, rengeteg katasztrofálisan kommunikált és végrehajtott döntés miatt morgolódik mindaz, aki nem „orbánista”.

Simicska bosszúja keményen megrengetheti a Fideszt, és valószínűtlen, hogy jelen helyzetben lehetséges volna bárhogyan is megbékíteni. Eközben a Fidesz már csak a még meg nem újított közmédiára és Széles Gáborra támaszkodhat, pedig már eddig is szörnyű volt a kommunikációjuk. Persze azt, hogy az új Simicska-mentes orbáni gazdasági erőtér mennyire áll szilárd lábakon, csak találgathatjuk. A hidak lángolnak, kérdés, hogy Orbán a folyó jó oldalán rekedt-e.

 Minél inkább haladunk előre az időben, s minél régebb óta élünk demokráciában, választásonként annál kevesebben megyünk el szavazni.

Mi a baj a magyar szavazóval? Vagy tegyük fel másképpen a kérdést: mi a baj a magyar pártokkal? Vagy úgy egyáltalán: mi a baj?

A Fidesz-KDNP tavalyi, fölényes győzelmének és a bal oldali pártok csúfondáros bukásba torkollott fejetlenségének elemzése során kiderült, hogy a magyar szavazóképes lakosság újfent megdöbbentően nagy hányada egész egyszerűen nem ment el szavazni.
A legutóbbi, február 4-i pártpreferencia-mérésen, mellyel különös módon egy időben készült el a Századvég és a Nézőpont is, kiderül, hogy ez a szám 33-34 százalék. Kijelenthetjük tehát, hogy a magyar szavazók közel egyharmada nem élt állampolgári jogával.
Hogyha valamiféle logikai linearitás uralkodik a választások kapcsán a részvételi arányra nézve, akkor 2026-ban lényegében néhány ezer ember fog csupán az urnákhoz járulni, a többiek pedig majd várják csendesen (vagy hangosan) az eredményeket. Esetleg hidegen hagyja majd őket az egész história.

A politikai pártok személyeken, arcokon, brandeken alapuló működése pillanatok alatt hozhat szinte bármilyen eredményt, s jelenleg úgy tűnik, hogy a jobboldalon hatékonyabb a PR tevékenység, mint a baloldalon. Foghatjuk a tőkére a jelenséget, de talán az sem volna több, mint demagógia. Támogatottság tekintetében magasan vezet a Fidesz. De mi a véleménye az említett 33 százaléknak? Elképzelhető, hogy a nap mint nap hangoztatott „nincs igazán, akire szavaznék” valóban elhatalmasodott és több lett, mint szkeptikus badarság. Talán a csalódottak vetítik előre a jövőt. De miben csalódtak? Vice versa: mire számítanak? Mire várnak a rendszerváltás óta?

Ha valaki egyszer pártpolitikai állástól valóban függetlenül meg tudná fogalmazni, hogy mi a baj velünk, magyar szavazókkal, a végén még önkritikát is gyakorolhatnánk a folyamatos csatározás helyett és beláthatnánk, hogy minden rendszerváltáshoz aktivitásra és gondolkodásra van szükség. Egyébként elveszünk a retorika útvesztőiben.

civilhetes.net

 Az utóbbi napokban kiderült, hogy a Budapesti Közlekedési Központ lényegében egész vezetősége távozik a székéből.

Mindennek okaival kapcsolatban azonban igen kevés információval szolgálhatunk, hiszen kormánypárti oldalon óvatos hallgatás, finom ködösítés és határozott terelés a jellemző a témakört illetően, míg baloldalon biztosak benne, hogy valami súlyos és rettenetes dolog van a háttérben, ami a BKK összeomlásához, vagy újabb „mutyihoz” vezet majd.

Nem tudjuk, mi az oka a hirtelen váltásnak, annyi azonban bizonyos, hogy Vitézy Dávidot tavaly december 3-án a Fővárosi Közgyűlés egész egyszerűen leváltotta posztjáról. Tarlós Istvánnal ugyan több ponton is voltak nézeteltérései a csupán harminc esztendős ex-vezérigazgatónak, ellenben ez nem feltétlenül lehet indoka egy ilyen radikális döntésnek.

Vitézy leváltása természetesen lavinát indított el, melynek következményeképpen az egész vezérkar távozott. Mészáros László (gazdasági vezérigazdató-helyettes), Dékány Béla (informatikai igazgató), Bíborka Judit (kontrolling-vezető) ugyanúgy kilépett a BKK kötelékéből, amiképpen a február 4-én lemondott Jeney Mónika (operatív igazgató) is.
Mondhatni tehát, hogy az eddigi BKK vezetőség a napokban teljesen lecserélődik. Már csak az a kérdés, hogy kik fogják váltani a leköszönőket. Eddig két névről tudunk: Dékány helyére Horváth János érkezik, míg az új jogi igazgató, a már jóval korábban (még Vitézy leváltása előtt) felmondott Szutrély Gergely székét Sas András foglalja majd el.

Hogy milyen jelentős változásokkal lehet számolni, melyek akár befolyásolhatják a Közlekedési Központ működésnek alapjait is, egyelőre nem tudni.
Vitézy Dávid azonban nagy valószínűséggel a kormány közelében folytatja majd a munkát, s a kiszivárogtatott információk szerint a Volán és a MÁV összehangolását kapja majd feladatául, mely  egyébként is tervben van már egy ideje, s a kormány elképzelései szerint 2018-ra meg kell történnie a vasút és a buszközlekedés (egyelőre nem tudni pontosan, milyen jellegű) egységesítésének.

 A február 5-én, a Hír Tv-nek adott televízióinterjúban a szerdán megkezdődött háromnapos frakcióülés tervezett vitatárgyai mellett arról is beszélt a miniszterelnök, hogy két hét múlva esedékes Putyin látogatása, mely eseményhez Orbán igen nagy reményeket fűz.

Az utóbbi hónapok eseményeinek tükrében azonban óhatatlanul önmagán túli jelentőséget is magában hordoz Putyin fogadása, hiszen Nyugat-Európa egyértelmű ellenszenvvel viseltetik Oroszországgal kapcsolatban, s amennyiben a két vezető sikeresen megállapodik, nehezen mossa le magáról Magyarország az oroszbarát bélyeget. Mindez persze fordítva is igaz lehet, orosz szemszögből, ha nem születik megállapodás. Kifizethető gáz nélkül viszont nehéz fűteni...

Az orosz elnök látogatásának célja, hogy a két ország között létrejöhessen egy új és minden tekintetben rugalmasnak remélt gázszerződés, mely egyfelől a továbbiakban is biztosíthatja a két ország közötti harmonikus, gazdasági kapcsolatot, másrészt bizonyítaná az egyéb irányú, pozitív viszonyulást is Oroszország és Magyarország között.
Orbán Viktor határozottan jelezte, hogy a rezsicsökkentés csak abban esetben tartható fent hosszú távon, ha sikerül megegyezni az oroszokkal, hiszen csak tőlük kaphatunk reális áron akkora mennyiségű földgázt, mely hazánk gázkészleteinek törzsét képezheti.

A miniszterelnök hangsúlyozta, hogy mind Németországgal, s így az Európai Unióval, mind Oroszországgal, tehát a Kelettel is jó kapcsolatot szeretne ápolni (Angela Merkel épphogy hazautazott Budapestről).
A történelem tanulságait végiggondolva azonban felmerül a kérdés, hogy mindez vajon mennyiben lehetséges? A két, alapvetően ellentétben álló nagyhatalom, melyek közül természetesen mindkettő elvárja Magyarország (minimum) lojalitását, hogyan viszonyul valójában országunkhoz? Számítunk egyáltalán? A Kárpát-medencében mindig is Nyugat és Kelet csatározásainak kereszttűzben voltunk, s úgy fest, hogy ezen a téren a 21. századra sem sokat változtak a dolgok. Sikerül-e megoldást találni, s létezik-e, hogy a közmondással ellentétben mégiscsak lehetséges megülni azt a bizonyos két lovat?

civilhetes.net

Nem mondható váratlannak, hogy a németországi médiumok és a kormány által fokozatosan és biztosan propagandagépezetté alakított hazai közmédia igencsak eltérően számolt be arról mit is mondott Angela Merkel Budapesten.

A német médiumok kiemelték Merkel kritikáit Orbánnal és a magyar kormánnyal szemben, melyekből akadt bőven. Írtak arról például, hogy Merkel szerint Orbánnak nagyobb nyíltságot kellene tanúsítana bírálóival szemben, hogy Merkel szóba hozta Orbán hírhedten autoriter kormányzási módszereit, hogy Orbán "kővé vált arccal" hallgatta Merkel kritikáit.

Ehhez képest a köztévében Merkel egyik legérdekesebb megjegyzése, miszerint "Nem tud mit kezdeni" az illiberális demokrácia" kifejezéssel, helyet sem kapott. Ehelyett megtudhattuk, hogy mit gondol a német és magyar kormányfő Ukrajnáról, hogy Merkelt díszdoktorrá avatták, és meghallgathattuk Gulyás Gergely elmélkedését arról, hogy Merkel tulajdonképpen nem kritizálta Orbánt és elismerésből látogatott Magyarországra.

Egy másik valóságból jelentjük

A köztévé esetében persze ez gyakorlatilag már szót sem érdemel - az egyszerű elhallgatás, ferdítés az állami médiában szinte már mindennapi gyakorlat. A köztévénél rendszeresen fordulnak elő olyan esetek, amikor bizonyos kellemetlen embereket tüntetnek el egy adott felvételről, „elfelejtenek” beszámolni tízezres kormányellenes tüntetésekről, vagy valamiért éppen egy ügyben csak az egyik oldal (a kormányé, Fideszé) érvényesül.

Ez pedig igen nagy probléma – olyannyira hozzászokhattunk ahhoz, hogy azok a médiumok, amelyeknek egyébként nagyon is fontos szerep jutna a lakosság tájékoztatásában, gyakorlatilag rendszeresen állítanak valótlanságokat, kozmetikázzák a valóságot, hogy ez már az ingerküszöböt sem éri el, csak legyintünk rá.

Pedig a sajtószabadságnak nem csak a független médiumok szabadsága a része. Egy olyan országban, ahol az állam ilyen nyíltan propagandagépezetet épít, méghozzá ideológiai alapon, és az állami médiában nem csak a kritikus, de még a nem eléggé lelkesen együttműködő munkásokat is kipurgálják, nem beszélhetünk a sajtó valódi szabadságáról. Még akkor sem tehetnénk, ha minden más médium zavartalanul működhetne – de ez sem állja meg a helyét.